A költészet a legmélyebb kút
„Az ösztön hajt, hogy valamit el kell mondanom. Nem tudom, miért. Az alkotás számomra létforma, az emberi élet legfőbb értelme” ‒ vallja Fenyvesi Ottó József Attila-díjas költő, akivel otthonról, alkotásról, művészetről és újabb tervekről beszélgettünk.

Délvidék, Veszprém, Lovas… Három közeg, három vidék. Melyik számít most otthonának?

Mindegyikhez ezer szállal kötődöm. A Délvidék (a Vajdaság) a szülőföldem, ott vannak a gyökereim. A bácskai tanyavilágban születtem, Topolyán nőttem fel, Újvidéken jártam egyetemre, irodalmi munkásságom kibontakozása oda köt, rész vettem az Új Symposion című irodalmi lap szerkesztésében, ott nősültem meg, ott születtek a gyermekeim, több mint másfél évtizedig a helyi magyar rádióban dolgoztam lemezlovasként és az irodalmi műsorok szerkesztőjeként. Amikor a szerb-horvát háború miatt elhagytam Újvidéket, Veszprém volt a város, amely befogadott, ahol új otthonra leltem családommal. Megszerettem és tisztelem hagyományait. Aztán 2015 szeptemberében feleségemmel, Gabival Veszprémből a Balaton-partra, egy kis faluba, Lovasra költöztünk. Most éppen az számít otthonunknak, többek között, mert ott van a több ezer könyvünk és bakelitlemezünk, ami az értelemmel és szellemmel kitöltött otthont jelenti számunkra.

A három élettér mit adott Önnek?

Sok-sok barátot, ismerőst, akikkel egyfajta szellemi közösséget tudtam vállalni és alkotni. Ez a kulturális tér, hálózat által nyújtott tapasztalat ma is kitölti a mindennapjaimat. Ez a különböző helyzetekben, szituációkban szerzett élettapasztalat az, ami sajátosan Fenyvesi Ottóvá tesz. Személyiségem és műveim lényegét képezi.

Megírta már élete fő művét? Ha igen, melyik az?

Nem tudom. Vannak művek, könyvek, amelyek kedvesebbek számomra. Fiatalkori alkotásaim közül a Kollapszus című verseskönyvemet emelném ki, a későbbiek, a magyarországi köteteim közül pedig A káosz angyalát, Az amerikai improvizációkat és a Minimum Rock & Rollt említeném.

Mi mozgatja Önt a művészetben? Mit jelent Önnek az alkotás?

Az ösztön hajt, hogy valamit el kell mondanom. Nem tudom, miért. Az alkotás számomra létforma, az emberi élet legfőbb értelme. A művészet küzdelem a bizonyosságokért, egy magasabb emberi lényegért. Az igazi élmény minden ember számára: önmagának a megismerése. A világ megismerése is izgalmas, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos, de önmagunk megismerése a legnagyobb kaland. A költészet a legmélyebb kút. Általa valami nagyon sajátost, egyedit tudhatunk meg hajlamaink természetéről, a világhoz, a jóhoz, a rosszhoz, az emberhez, a szenvedélyekhez való viszonyukról.

Ön sok mindent elért a művészet terén ‒ kötetek, díjak, elismerések fémjelzik életútját. Miként értékeli eddigi munkásságát?

A művészi tevékenység, az írás számomra a méltóságteljes túlélés lehetőségét rejti magában. Semmi nem tudja annyira kifejezni az emberi lét lényegét, mint egy műalkotás. Azt a titkot, melyet a teremtőnktől kaptunk. Hiszem, hogy az életünk minőségének leírására nemcsak matematikai, gazdasági és statisztikai fogalmakat kell használni, hanem a költészetet is. Valamit, ami arról is számot ad, hogy nemcsak enni és inni, aludni és szórakozni, bevásárlóközpontok tulajdonosait kell gazdagítani, hanem értelmesen, alkotó módon, a világot mélységeiben megtapasztalva, megízlelve kell élnünk. A művészet és az irodalom a posztmodern kor emberének lelkierőt és fogódzókat ad a túlélésre, védelmet nyújt az iszonyat és a hétköznapok közhelyei, információözöne és tudathasadása ellen.

Az ismertség, elismertség mellett valahogy magányos alkatnak, alkotónak tűnik. Vannak tanítványai, körülveszi Önt szoros baráti, alkotói közösség?

Mivel soha sem tanítottam, nincsenek tanítványaim. Az Újvidéki Egyetem elvégzése után hívtak a topolyai gimnáziumba tanítani, de nem mentem. Más kalandokra vágytam!? Inkább lázadtam, és hittem a világ megváltoztatásában. Talán volt/van néhány követőm, akik értékelték „különutas” törekvéseimet, művészi erőfeszítéseimet, kísérletezéseimet. Művészi értelemben az 1970-es években – a modern és a posztmodern művészeti irányzatok hatására – „szocializálódtam”. Abban az időben még nem profitközpontú szemlélet dívott a világban. A művészi aktivitás elitista szellemi tevékenységnek számított, ami ellenállt a hétköznapok banalitásának, közhelyeinek és egyéb ártalmainak. Mindig is ismeretlen, magányos ösvényeken jártam, s legtöbbször az ösztöneimre hagyatkoztam, hiszen az ember természetes állapota az üresség, ami aztán az idő folyamán feltöltődik. Az élet jön, és átiramlik rajtunk, ha valami megmarad, mert ki akar fejlődni, ha éppen általam, az már kegyelmi állapot. Honnan jön ez a sugallat? Kitől, miért, mikor, milyen intenzitással? Nem tudom. Általában leltárt készítek világunk állapotáról, érzelmekről, hangulatokról, a széthullás fragmentumairól, megörökítem azt a kevés nem is tudom mit, amit helyettem senki sem mondhat el. Különben nem érzem magam magányosnak. Alapjában véve derűs és optimista vagyok. A hatvanadik születésnapomra megjelent a Masírozó angyalok című háromszáz oldalas könyv (breviárium), amely több mint félszáz magyar és délszláv kortársam, barátom, „követőm” az én tisztelemre írt szövegeit gyűjti egybe. Nincs okom panaszkodni.

Milyen rövid távú tervei vannak?

A legrövidebb távú tervem: szeretném elérni a 16:20-as buszt Lovasra. Kicsit bővebben: jó lenne még három-négy könyvet befejezni, megírni. Régi tervem, hogy prózát (regényt) is írjak, és újabb kollázsokat is szeretnék majd készíteni.

Ön számára mi Veszprém? Önnek mi a veszprémikum?

Veszprém számomra élettér, ahol több-kevesebb évig éltem: a Cholnoky-lakótelep, a Baláca utca, ahol házat építettem, a várbéli Dravecz-ház (az MTA VEAB-székház), ahol 2002 óta dolgozom. Kulturális értelemben, ami a veszprémikumot jelenti számomra: a Cholnoky-fivérek, elsősorban Viktor és László művei, Csikász Imre, a szobrászművész, Ányos Pál, a pap-költő. Nagyon sok barátot és ismerőst is említhetnék a városból, akik számomra a veszprémiség megtestesítői. Úgy gondolom, számomra fontos eleme a veszprémikumnak a világhírű férfi kézilabda klub is. A „Zlatko Szárácsevity által fémjelzett időszak” óta rajongok a csapatért. Felejthetetlen élmény volt a 2002-es BL-döntő, amelyet a veszprémi csapat a Magdeburggal vívott.

NÉVJEGY

Kedvenc film: Az nagyon sok van! Amarcord (1973., rendező: Frederico Fellini), Sztalker (1979., rendező: Andrej Tarkovszkij), A szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982., rendező: Ridley Scott), Sin City (2005, rendező: Robert Rodriguez)

Kedvenc zene: Ramones és a Mississippi deltájának zenéi (blues, cajun)

Kedvenc város: Párizs és Amsterdam

Kedvenc ország: Magyarország + Erdély, Délvidék, Felvidék.

Kedvenc képzőművész: Kurt Schwitters és Jean-Michel Basquiat

Kedvenc ital: pálinka (régen), bor (most)

Kedvenc hely: Adriai-tenger

Kedvenc író: Bodor Ádám.

Kedvenc könyv: Hagakure (a szamurájok kódexe) és Sinistra-körzet

Bozsik Péter költő, szerkesztő gondolatai Fenyvesi Ottóról

Vadak voltunk
„A költő rímet lop és köhög.” (F. O.)

Fenyvesi Ottónak
vadak voltunk és bombasztikus hidak
pinaszőrszál és anyáink szilvalekvárja​
szerettünk volna lenni
lapostetűk egy-egy avantgárd költőnő
szeméremszőrzetén
örök sört vedelni éktelen pohárból
megváltani
malevics fekete négyzetét
ehelyett vidéki lapok
szerkesztették életünk
spiclik és rendőrök kísérgették
dohányos köhögésünk
újvidéken szabadkán zentán​
szegeden és budapesten
fehér hajunk
szomorúan lobog
a weissbrunni szürkületben
termelődik a sötétség
kassák kopottas fekete kabátjában
bolyongunk a lidérces népligetben
sivár hajnali buszra várva
akár a múlt századi kísértetek
cholnoky viktor elbeszéléseiben

Szaksz Balázs Fotó: Babják Tamás