A BÁRÁNYOK LEJTENEK

Számtalan bortúráim egyikén találkoztam ezzel a viccelődő borral, Szentantalfán. A KóBor túrát 4 pince és egy étterem keltette életre a Balaton-felvidéken, azzal a szándékkal, hogy egy szervezett túra alkalmával bemutassák a gyönyörű mediterrán Nivegy-völgyben termő kiváló minőségű és sokszínű helyi boraikat és nagyszerű magyaros tájjellegű ételeiket. Állítom, hogy ár/érték/élmény arányában Magyarország egyik legjobb és legvagányabb bortúrájáról van itt szó. Mert egy ilyen megmozduláson nem csak az számít, hogy milyen boraid vannak, fontos a környezet, a festői táj, milyenek a borkorcsolyák, mennyire nagydumás a borász, és leesik-e valamilyen meleg kaja is, ami kicsit jobban kibéleli az alkohollal meglehetősen megterhelt gyomrot… De most nem erről akarok beszélni.

A Merlot, mint fajta, már nem tartozik a divatos borszőlők közé. Annak ellenére, hogy jelentős ültetvények vannak még Magyarországon is, ahol a hatodik legelterjedtebb vörösborszőlő, dűlőit a szekszárdi, egri, villányi, tolnai és a balatonboglári borvidékek déli, dombos fekvésű részein találjuk leginkább. Általános, világfajtává fejlődését annak köszönheti, hogy viszonylag egyszerűen, igen jó, megbízható minőségű, gyümölcsös zamatú, lágyan savas bor készítésére alkalmas fajta.

Sajnálatos módon a fahordós érlelés egyre kevésbé dívik Magyarországon. A pincékben az ódon hordók helyét felváltották a saválló tartályok, amelyekben sokkal üzembiztosabban folyik le az erjedés, könnyebb tisztán tartani. Ez a technológiai fejlődés az, amit én egyre inkább rühellek. Uniformizálódnak az ízek, eltűnik a tájjelleg, a gyümölcsösség oltárán feláldozódik a hagyomány. Természetesen nem gondolom azt, hogy ki kéne füstölni az acéltartályokat a pincékből, hanem csak azt, hogy okosan és – főleg – csak mértékkel kéne őket használni. Mert a hagyományos fehérboraink, a vöröseink még inkább, csak boroshordókban érlelve mutatják meg igazi arcukat.

A környék okosabb borászai természetesen tisztában vannak azzal, hogy nekik nem kell verekedésbe bonyolódni a villányi, egri vagy szekszárdi vörösborokkal, de egy pince kínálatában mégis nélkülözhetetlennek tűnik egy iható vörös. Ebből a megfontolásból készült ez a könnyed, üde, enyhén barrikolt borocska, amely a hűtőt is bírja. Nem nagy tételről van szó, mindössze 3000 palack a 2000 négyzetméteres Mocsár-dűlőn fekvő ültetvényről. A dűlő neve beszédes: egy nagyobb eső után itt ember legyen a talpán, aki dolgozni tud, és nem ragad bele a kapája a sárba. Nem túlmisztifikált a történet, talán csak annyi csavar van benne, hogy egy okosan megválasztott hat hónapos újfahordós érleléssel Kis Csaba borásznak sikerült némi – a gyümölcsös ízjegyekkel harmonizáló – pörkölt tölgyízt csempésznie a borba. Ami nem harsány, nem sok, szinte észrevétlenül cseng le a korty végén. Nem nagy bor, nem is akar az lenni. Egy szelíd, könnyű, hidegen is, langyosan is fogyasztható vörös, a hétköznapokra. Hogy akkor mégis miért erről a borról beszélgetünk? Ennek egyszerű oka van.

Régi alapigazság, hogy nem elég elkészíteni, el is kell adni a bort. A jó bornak nem kell cégér? Dehogynem! A jó bornak kell csak igazán. Hiszen csak akkor tudjuk a legmegfelelőbb pillanatban megitatni a borunkat, ha tudnak róla, ismerik, és hajlandók is megvásárolni. És egészen nyugodtan bevallhatjuk, hogy bizony igenis hatással van ránk, milyen palackban van az a bor, és milyen a címkéje.

Nos, erről a borról éppen a címkéje miatt írok. A környék tájszólását is kifigurázó, ennyire eltalált, humoros, a borról szinte mindent elmondó palackkal ritkán találkozik az ember… És bár illatában és ízében ott az általam nagyon kedvelt könnyedség és gyümölcsösség, az újfahordós íz, de nem erre fogok emlékezni, csakis a címkére! Ha bárhol, bármikor bárányt látok egy borospalackon, nekem mindig ez a bor fog eszembe jutni. Pontosabban nem is a bor: hanem Kiss Csaba borász mosolygós képe.

Tóth Loon | Fotó: Babják Tamás