A LÁNCOS KÖDLOVAG
Ma még mindenki tudja Veszprémben, hogy ki volt az a bőrdzsekis, fémes, színes arc, aki szeretett leülni egy-egy kávéra, aki fáradhatatlanul rótta a város utcáit télen, nyáron. Szilágyi Lackó festő. Már életében kultuszfigura lett. Ő volt a punk festő, az avantgárd művész. Nekem – és sokaknak: Lackó.

Már életében jelenség volt. Mindenki ismerte, hozzátartozott Veszprémhez. Naponta többször is feltűnt a város utcáin, terein, a csak rá jellemző lépéseivel átszelte a várost. Egy-egy ráérdemesült emberrel szót váltott, majd ment tovább, vagy beült egy kávéra valahova. Figyelt, ment, élt.

És festett – amennyit bírt. Neki tényleg az élete volt a festés: ilyenkor kiadhatta feszültségét, és egyenlő feltételekkel küzdhetett a démonaival. Aki látott már Szilágyi képet, érti, mire gondolok.

A szerencsésebbek – vagy talán a bátrabbak –, akik meg merték szólítani, tapasztalhatták, mekkora koponya. Kitörései, kiabálásai mellett a művészetről, az életről, Veszprémről rendkívül jó gondolatai voltak. Nem hétköznapiak. De hát ő sem volt az. Eredeti volt, egyéniség. Nem akart senkit sem utánozni, nem volt trendi, nem akart megfelelni senkinek. Csak magának. Megmaradt punknak, mert a punkságot szabadnak, őszintének gondolta.

Zúzott. Zenében, művészetben, magánéletben. Nem voltak arcai. Ő volt az ARC. Teljes akart lenni, menni a saját útján, ami cseppet sem volt könnyű – sem neki, sem a társainak. Sokan ismerték, de kevesen értették – és még kevesebben szerették. Néhány ember volt talán, aki barátságban volt vele rövidebb, hosszabb időre. De a többség félt tőle, kerülte, vagy jobb esetben botránkozó csodálkozással nézte, mint egy cirkuszi fellépést.

Nem értették, nem szerették. És ő szétrobbant ettől – meg a hétköznapitól, a megszokottól, a konformizmustól, a gerinctelenségtől. A mai világunktól.

Tükör volt és szónok, a festészet, a szabadság ködlovagja. Szavakkal, képekkel szólt be praktikus, könyökölős létünknek. Ki akarta pukkasztani a műanyag lufinkat. Közben pedig ő pukkadt ki – egyszerűen felőrölték a hétköznapok. Elfáradt, kifáradt, elege lett. Elment. Maradt a szellemi örökség képek formájában.

Elment, elege lett, elfogyott a levegő – és elfogyott ő maga is. Feladta? Vagy éppen befejezte azt, amit csinált? „Önsorsrontó, önpusztító vagyok” – mondta kritikusan magáról. Ahogy annak idején a David Bowie pályázaton díjazott képét is megsemmisítette, úgy semmisítette meg önmagát is.

Elment, s közben maradt. Mert maradtak a képei, maradtak a róla szóló történetek, maradtak lenyomatok róla a világhálón. Életében is nehéz volt meghatározni, hogy ki is volt ő valójában. Extravagáns festő, intellektuális punk, zenész, életművész, meg nem értett zseni, két lábon járó dinamit, Derkovits-ösztöndíjas festőművész, rettegett utcasétáló, őrjöngő látnok… Halála után is nehéz megfogalmazni, kategorizálni őt. És valószínűleg nem is kell. Lackó Lackó volt, a csak rá jellemző hangjával, kinézetével, gondolataival, kőkemény ítéleteivel, recsegősen őszinte képeivel.

Legenda lett, láncos ködlovag.

1966. október 17-én született Veszprémben.
A Dózsa György Általános Iskolába járt. Imádott rajzolni, nagyon szerette a zenét, a Csermák Antal Zeneiskolában dobolni tanul.​
1981-85 között a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola diákja, 1991-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, ahol festőművésznek tanul, nagy tudású és tehetséges művésznek tartják. Mesterei: Gábor István, Kokas Ignác, Dienes Gábor, Sváby Lajos.
A főiskola második felében kapcsolatba kerül Ambrus Évával, és ekkor fordul a punk szubkultúra felé.
A főiskola befejezése után 3 évig Derkovits-ösztöndíjban részesült.
1992-ben Budapesten megismerkedik Szilágyi Zoé-Évával, két hónapra rá összeházasodnak.
1993-ban feleségével hazaköltözik Veszprémbe, ahol független művészként próbál megélni, boldogulni. Veszprémben és Budapesten több egyéni kiállításon mutatta be műveit, számos csoportos tárlaton vett részt.
1996-ban a David Bowie Alapítvány pályázatán Magyarországon I. díjat kapott, a párizsi döntőn II. helyezett lett.
1996-ban és 1998-ban is elnyerte a veszprémi Tavaszi Tárlat nívódíját. 2000-ben a balatonfüredi Art-East Galériában, 2001-ben a Budatétényi Művelődési Házban, 2002-ben a budapesti Bartók 32 Galériában állít ki Szilágyi Zoéval közösen. 2003-ban a Műcsarnok „Rosszcsontok” kiállításán szerepel sikerrel. 2005-ben nyílt meg utolsó tárlata Veszprémben.
2002-ben feleségével külön költöztek. A társadalmon-kívüli művész egyre jobban elidegenedett környezetétől. Pszichés betegsége fokozatosan súlyosbodott, problémái elmélyültek, és 2007. február 3-án önként kiszállt az életnek nevezett körjátékból.

Pethő Imre