Az új felismerések hajtanak
Profi körülmények között, a legújabb technológiákkal, a NASA kutatóival is együttműködve dolgozhatott Amerikában évekig, Dr. Pósfai Mihály geológus, a Pannon Egyetem Környezettudományi Intézetének oktatója mégis úgy döntött, idehaza fogja kamatoztatni a környezeti ásványtan területén szerzett tudását. Az elismerés nem maradt el: 2016-ban Széchenyi-díjat vehetett át. Kutatásról, motivációról, sikerről beszélgettünk vele.

Jelenleg mit kutat?
Kutatóként elsősorban az élő szervezetekben képződő ásványokat, az ún. bioásványokat vizsgálom, és ezek közül is elsősorban a mágneseseket. Léteznek olyan élőlények, például baktériumok, amelyeknek a sejtjeiben nagyon pontosan szabályozott tulajdonságokkal és meghatározott funkcióval bíró, például a tájékozódást segítő nanokristályok válnak ki. Ilyen szabályozást laboratóriumban nagyon nehéz elérni, ezért a mágneses baktériumok egy természetes laboratóriumnak tekinthetők, amelyben sikerült leírnunk a mágneses nanokristályok alapvető tulajdonságait. Biológusokkal karöltve most azt kutatom, hogyan szabályozza a baktérium az ásványképződést, és miként tudnánk alkalmazni az eddig tanultakat.

A gyakorlati életben miként tudjuk mindezt hasznosítani?
Többféleképpen is: például a mágneses adattárolásban, de a mágneses nanokristályok az orvostudományban is nagy jelentőséggel bírnak, mert felhasználhatók MRI képalkotó rendszerekben kontrasztanyagnak. Ha pedig sikerülne áttörést elérni, akár gyógyszerhordozókként is funkcionálhatnának.

Mikor alakult ki Önben, hogy ez a foglalkozás vonzza?
A természet iránti érdeklődésem már a középiskolában megmutatkozott. Emellett a társadalmi haszon mindig is fontos szempont volt számomra, már akkor is, amikor az ELTE-n, geológus hallgatóként elkezdtem érdeklődni az ásványok és kristályszerkezeti hibáik iránt. Ebben nagy szerepet játszott egyik tanárom, akinek a személyisége rendkívül inspirálóan hatott rám.

Később aztán a hivatása egészen Amerikáig vitte. Honnan jött a lehetőség az életében?
Részben a kényszer hozta így, a doktori megszerzése után ugyanis nem volt állásom. Rövid ideig tolmácsként dolgoztam a mai AEGON-nál, de mindenképpen szerettem volna a szakmámban elhelyezkedni. Ösztöndíjjal négy hónapot töltöttem Stockholmban, közben pedig levelet írtam neves professzoroknak szerte a világban, hogy szívesen dolgoznék velük. Végül az Arizonai Állami Egyetemről jött válasz, hogy mehetek, így 1992-től kisebb megszakításokkal 1998-ig ott mélyülhettem el a témában.

Amerikában mivel foglalkozott?
Amerikában részben a légköri aeroszolrészecskék tulajdonságait, az éghajlatra kifejtett hatásait kutattam; munkánk eredményei azóta a globális éghajlati modellekbe is bekerültek. Ilyen volt például az a felfedezés is, amikor egy, Ausztrália és az Antarktisz között végzett mintagyűjtő expedíció során az aeroszol részecskékben talált korom lévén sikerült kimutatni, hogy az emberi tevékenység nyomai még az elvileg szinte érintetlen területeken is megmutatkoznak. Ez azért fontos, mert a korom, mint fekete részecske, elnyeli a fényt és hőként sugározza vissza, ezáltal pedig fűti a levegőt – és ezt a hatást még a kontinensektől távol is figyelembe kell venni.

A légköri aeroszol kutatás mellett Arizonában más témákkal is foglalkoztam: például itt találkoztam először a mágneses baktériumokkal is. 1996-ban megjelent egy cikk a Science magazinban, amelyben a NASA kutatói egy marsi meteoritot vizsgálva azt találták, hogy a kőzetben olyan mágneses nanokristályok vannak, amilyenek a Földön csak a mágneses baktériumok sejtjeiből ismertek. Ebből arra következtettek, hogy valaha a Marson is éltek ilyen baktériumok. Ez nem feltétlenül igaz, de ennek köszönhetően én is bekapcsolódhattam a kutatásba, és itt köteleződtem el a mágneses ásványok tanulmányozása mellett.

Mennyiben más Amerikában egy kutató helyzete?
Arizonában számos lehetőség nyílt meg előttem: soha nem voltam olyan felkészült a témáimban, mint ott. Az internet előtti időben óriási jelentőségű volt a nyomtatott szakirodalomhoz, a gazdag könyvtárhoz való hozzáférés lehetősége, adott volt minden tárgyi feltétel – például elektronmikroszkópok, amelyek elengedhetetlenek az általam végzett vizsgálatokhoz. És persze a nagyobb tudományos „piacnak” is megvannak az előnyei. Itthon ha egy ilyen absztraktabb témával foglalkozol, kicsit csodabogárnak néznek, és azt kérdezik: de mi haszna ennek? Ott ez fel sem merül.

Végül mi hozta haza?
Egyrészt ebben a kultúrában van az otthonom, itt él a családom, másrészt az is vonzott, hogy magyar egyetemen, a Pannon Egyetemen oktathassak. Egy viszonylag kicsi, kompakt, de nagyon értékes közösség van itt, akikkel folyamatosan lehet szakmai kérdéseket megvitatni, ez a kellemes légkör pedig képes kompenzálni az esetleges eszközbeli hiányosságokat.

Kutatói és oktatói tevékenysége mellett az MTA rendes tagjaként, valamint az MTA VEAB elnökeként a szakmai közéletben is részt vesz. Hogy tudja mindezt összeegyeztetni?
2010 óta voltam az MTA levelező tagja, majd idén rendes taggá választottak, 2014 óta pedig az MTA veszprémi területi bizottságának elnökeként az ismeretek terjesztéséért, a régió kutatóinak összefogásáért felelek. Mind a kettő nagyon megtisztelő feladat, és bár élvezettel végzem őket, nem tagadhatom, hogy néha szeretném, ha több időm jutna a kutatásra.

„Úgy tekintek erre a díjra, mint egy előlegre: bízom benne, hogy tudok még olyan eredményeket letenni az asztalra, amelyek igazolják, nem vagyok érdemtelen rá.”

2016-ban Széchenyi-díjjal tüntették ki. Milyen jelentőséggel bír az életében a díj?
Egy kutató számára az egyik legnagyobb elismerés, ha a kollégái elismerik a munkáját, például azzal, hogy rendszeresen hivatkoznak a publikációira. Ha a díjazottakat nézzük, azt hiszem, ebből a szempontból nem lógok ki a sorból. Persze vannak zseniális kutatók, akikkel nem tudok versenyezni, de ez nem is cél. Egy kutatót nem hajthat csak az, hogy minél több külső visszajelzést kapjon. Ez a kitüntetés, a Széchenyi-díj tulajdonképpen életműdíj is, de nem érzem úgy, hogy ez azt jelenti, ezek után nyugodtan hátradőlhetnék. Inkább úgy tekintek erre a díjra, mint egy előlegre: bízom benne, hogy tudok még olyan eredményeket letenni az asztalra, amelyek igazolják, nem vagyok érdemtelen rá.

Végül is mi jelenti Önnek a valódi sikert?
Az új felfedezések hajtanak, például egy tudományos cikk elkészülte, amikor látom, ahogy összeáll a kép. Számomra az az igazi siker, ha úgy megyek haza a munka után, hogy valami értelmeset, a kutatásban előremutatót tudtam aznap végezni.

A kutatás teljes mértékben kitölti az idejét? Mivel kapcsolódik ki szabadidejében?
Balatonfüreden élek, a természet pedig mindig kikapcsol. Feleségemmel nagyon szeretünk kirándulni, ha tehetjük, hétköznap esténként is gyakran lesétálunk a Balaton partjára vagy fel az erdőbe. Nyáron rendszeresen úszom a Balatonban, hetente focizni járok Tihanyba. Emellett tagja vagyok a Tihanyi Apátsági Kórusnak is. A feltöltődést ezen túl az olvasás és a családom jelenti: három gyermekem van, akik Budapesten és külföldön élnek, de a távolság ellenére is szoros kapcsolatot tartok velük.

Dr. Pósfai Mihály1963-ban született Szombathelyen. Geológusként diplomázott az ELTE-n. Egy levélváltásnak köszönhetően jutott ki az Arizonai Állami Egyetemre, ahol 1992-1998 között kutatott. Oktatói és kutatói munkássága 1994 óta kötődik a Pannon Egyetemhez. Kutatói tevékenysége elsősorban a környezeti ásványtan két, meglehetősen különböző területére terjed ki: a biogén mágneses ásványok képződését vizsgálja, illetve az egyedi légköri aeroszol részecskék tulajdonságait tanulmányozza. Az MTA rendes tagja, 2014 óta a Veszprémi Területi Bizottság elnöke. Számos díja mellett 2016-ban Széchenyi-díjat vehetett át a környezeti ásványtan területén elért eredményei, valamint nemzetközi szinten is nagyra értékelt tudományos és oktatói tevékenysége elismeréseként.

Bertalan Melinda | Fotó: Domján Attila