A pálinka igazi dicsérete
„Nincs igaza a filozófusnak, amikor elítéli a pálinkát és a pálinkaivó népeket. Szerintem nincsenek is csak borivó, pálinkaivó vagy csak sörivó népek. Régiók vannak, melyeket a táj szelleme, a domborzati viszonyok, a flóra és fauna misztikus viszonyrendszere alakít olyanná, amilyenek. " (Bozsik Péter: A pálinka enciklopédiája)

Hamvas Béla nem ivott jó pálinkát. Amikor a Bor filozófiájában oly zseniálisan alázza meg a pálinka-nemzeteket, kiderül, hogy vagy nem volt módjában rendes pálinkát inni, vagy nem volt szíve hozzá. Vagy nem mert. Vagy csak nem jó helyen ivott.

Mentségére szolgáljon, hogy a pálinkát a magyar történelem és a jövedéki adórendszer megnyomorította Magyarországon. Úgy száz évig. Zugfőzés jellemezte, ahol megjelenik a mennyiség fontossága, és ha már tilosban vagyunk, elhitték, hogy cukor nélkül nincs élet. Én délvidéki vagyok, fokoló volt a jelem az oviban, 15 évesen már a saját cefrémet főztem, és beleszólhattam abba is, hány fokosra állítsuk be a pálinkámat. És aki felénk megcukrozta a cefrét, az nem számított embernek. Így én ez előtt a tény előtt értetlenül állok.

Ezt a lehetőséget Magyarországon elvették a polgártól, ahol emberemlékezet óta tilos volt otthon - mondjuk ki – „hagyományt ápolni”. Amióta szabad – és itt meg kell említeni, hogy az EU-ban engedélyezett tradíciókat, szokásokat és ajánlásokat hülyére vettük, így kezdtünk – újraindult valami régi magyar hagyomány, amihez (mint a futballhoz), mindenki ért, amit mindenki szeret, tisztel, de nem eléggé ismer: ez a pálinka főzése, és még inkább a megítélésében való magabiztosság, és tudatlanság.

Hogy éppen hol tart ebben az ország, azt egy pálinkaversenyen lehet leginkább lemérni. Már magasabb fokon. Mert itt már csak a profik jelenhetnek meg. Versenyre – értelemszerűen, leginkább azt nevezzük, amit jónak gondolunk. Abban a szerencsés helyzetben voltam pár művész barátommal, hogy zsűritagok lehettünk a III. Pannon Pálinka- és Párlatversenyen, ahol több mint 150 pálinkát, párlatot és likőrt minősítettek.

Az első pálinkaverseny Csopakon még egy regionális verseny volt, ahol kizárólag szőlő alapú pálinkákkal lehetett nevezni. Ez szerencsére megváltozott, fejlődött, a Pannon Pálinka- és Párlatverseny ma már nyílt verseny, tehát minden gyümölcs párlata indulhat, nem csak a szőlőből készültek. Tavaly még kápia-párlatot is kóstoltam itt. A régi szokást azonban megőrizte az egyesület, áthagyományozták a Nemzeti Adó- és Vámhivatal kóstolócsapatára, akik ezen túl csak a szőlő alapú pálinkákat osztályozzák, és azok közül választhatják ki a legjobbat.

Mi – a Művelt Alkoholisták csapata (a nevet mi választottuk magunknak, bár egyikünk szerint ehhez nem voltunk elég műveltek) – abban a megtisztelő feladatban részesültünk, hogy a legnehezebb – és sok szakember által lenézett, fölöslegesnek gondolt, értelmetlennek tűnő, éppen ezért legérdekesebb és mondjuk ki: legdrágább – műfajt kóstoljuk: az erdei gyümölcspálinkákat. Bár ebből is lehetne hagyomány…

Férfi munka volt. Bízunk benne, hogy a szakértelem sem válik vízzé.

„És figyeld csak meg - így a filozófus - milyen az, aki pálinkától részeg. A boros folyton kering; a pálinkás ki-kitör, aztán összecsuklik, amíg fejbesújtva leroskad. Az egyik parabolás örvénylő tánc, a másik a szögletes és szaggatott mozgás. (...) Ez a múzsai és a barbár népek közt lévő különbség." Micsoda szofizmus, minő előítélet! Imigyen csak olyan ember szólhat, akinek fogalma sincs arról, hogy a pálinka meditatív ital, a magányosok mennyei nektárja. (…) A pálinkaivás belső utazás a lélek legrejtettebb zugaiba. Egyszerre van jelen benne a víz anyaga, a bor lelke és a vér szelleme. Fogalmat eme itóka természetéről az alkothat igazán, aki késő este, vagy éhomra, ebéd előtt, fölhörpintett egy stampedli, mondjuk, barackpálinkát. Az az ember birtokosa a legmélyebb tudásnak, az tudja, mi az agynak a vér, jóginak a transz, költőnek az ihlet.” (Bozsik Péter: A pálinka enciklopédiája)

Tóth Loon | Fotó: Babják Tamás