A művészet számomra terápia
Kulcsár Ágnes festőművésszel Séd-parti házában találkoztunk. Lopótökökkel, színes földgömbökkel, mesés festményekkel körülvéve beszélgettünk a festészetről, természetről, terveiről, és arról, hogy mit jelent számára a művészet.

Volt egy könyvbemutatója a Művészetek Házában 2013-ban. Megjelent egy nagyon szép, összegző album, mely a munkásságát a kezdetektől bemutatja, fotókkal gazdagon illusztrálva; művészettörténészek, barátok, írók, művészek méltató sorait olvashatjuk benne. Mikor először végiglapoztam, nagy meglepetést okoztak számomra az 1980-as években készült minimalista munkái. Mikor és miért választott végül egy teljesen más utat?

A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában még nem tudtam igazán, hogy mi lesz az én utam. Ott megtanítják, hogyan kell kockát, portrét, aktot rajzolni, de az egy másik dolog, hogy az ember kitalálja és megtalálja a saját helyét. Hagyományos módon nem akartam festeni, a minimal art pedig elfordulás volt ettől a fajta művészettől. Olyan művésztelepekre jártam Göncre, Encsre, ahol például Fajó Jánosék teljesen minimal art dolgokkal foglalkoztak. Az én képeim kicsit talán líraiabbak voltak, nem használtam vad, kemény színeket, inkább nőiesebben „fogalmaztam”. Amikor szitanyomatokat készítettem, írisznyomtatást használtam, ahol látszanak az átmenetek és egyéb részletek. Ez egy ideig kielégített, majd egyszer csak úgy éreztem, hogy ez nekem kevés. Ebben az időben nyílt a veszprémi Művészetek Házában Keserü Ilonának egy kiállítása. Megkértem őt, hogy nézze meg a munkáimat, és azt mondta, hogy nekem festeni kell. Akkor kezdtem el belerajzolni a szitanyomatokba, és látszólag az absztrakciótól elfordultam. Azt sem szabad elfelejteni, hogy dekoratív festő szakon végeztem, ami már önmagában is kíván egy kis absztrakciót. A sgraffito tervek eleve foltokból épülnek fel, a mozaikok szintén, melyekből nagyon sokat készítettünk. Ez is hatással volt rám nyilvánvalóan.

Képein az emberábrázolás viszonylag ritkán fordul elő, a természetábrázolás ugyanakkor központi téma. Természetközeli ember? Innen fakad a természet állandó jelenléte a munkáin?

Sokszor próbáltam embereket is belecsempészni az általam használt stiláris motívumok mellé, de a kettőt nagyon nehezen tudtam összeegyeztetni. A képeimen folyamatosan megjelenő levelek könnyebben idomulnak a váltakozó absztrakt és naturális részekhez. Könnyebben járok így a síkok, szintek között, mert a virágok könnyebben alkalmazkodnak a kép többi részéhez, míg az emberi alakoknál ez nem így van. Ugyanakkor valószínűleg meghatározó volt az is, hogy mindig családi házban éltem, volt és van kertem, ezáltal is közelebb vagyok a természethez.

Gyakran készít kollázsokat, melyeknél fotót, különböző papírokat, festéket, egyéb anyagokat is felhasznál, ezáltal több rétegű képeket hoz létre. Számomra ezek a rétegek szimbolikusak is. Mintha gondolatok, emlékek, érzések rétegződnének egymásra. Olvastam, hogy egyszer azt mondta, úgy fest, mintha naplót írna. Ha eszébe jut egy új gondolat, „hozzáírja”. Valóban működik ez a képeinél?

Ezt akkor írtam, mikor még a gyerekeim itthon voltak és nem volt időm elvonulni a műterembe, ugyanakkor sok olyan félórányi szabadidőm volt, amit szerettem volna kihasználni. Ekkor születtek az első ilyen típusú, több rétegű papírképek. Talán tízet vagy húszat csináltam és minden kieső időmben hozzáraktam valamit. Természetesen nem véletlenszerűen történt ez, csak viszonylagos volt az, hogy bármikor hozzá lehetett tenni, hiszen szeretek komponálni, és aki alkot, az automatikusan komponál is. A képeimen egyébként is szeretem a többrétegűséget, ez a mai napig megmaradt. Most is akkor vagyok megelégedve egy képpel, ha az kellőképpen összetett és bonyolult.

Talán a Műterem Vermeer nyomán című festménye az a mű, mely összegzi az Ön által használt különböző stílusokat.

Az egész onnan indult, hogy egy papírképet kezdtem el készíteni. Ragasztottam bele különböző anyagokat, diófa páccal is belenyúltam, majd festettem rá mindenféle növényt. Amikor a főiskolára készültem, sokat másoltam. Ennek a műnek egy része is így született, egy jellegzetes Vermeer kép egy részlete látható a festmény bal oldalán. Ebben a munkámban valóban minden stílusom benne van. Amikor a mű elkészült, újra megfestettem olajjal. Ezen a második képen már nincs ragasztás, csak festék.

Sok éven át kiállítás-rendezőként dolgozott. Különféle problémákat kellett megoldania, sokféle technikát kellett használnia; ez hatott valamiféleképpen a művészetére?

Igen, például voltak motívumok, melyek konkrétan onnan, a munkámból fakadóan kerültek a képeimre. Gyakran mentünk a fénymásolóhoz, ahol ott volt a pompeji Flóra figura képe. Ahányszor elmentem mellette, mindig „nézett”. Egyszer egy festményem középre tettem. Vagy rajzoltam egy szkíta övcsat részletet egy régészeti kiállításhoz kapcsolódóan, és később azt is felhasználtam egy alkotáson.

A festmények mellett különleges szobrokat is készít. Hogyan történt a két dimenzióból három dimenzióba, a térbe való kilépés?

Egyszer hazavittem a múzeumból egy kiállítás-rendezéshez használt kockát, amivel sokat szoktunk dolgozni. Tulajdonképpen ennek a kockának a hasznosítása adta az inspirációt. Az első ez a kocka volt, majd később két kis kockát rátettem egy festőpalettára, ez is egy térbeli mű lett. Utána nem sokkal találtam rá otthon a gyerekek két földgömbjére. Mindkettő sérült volt, rájuk esett egy gerenda, de nem volt szívem kidobni őket, ezért átragasztottam, ráfestettem. A lépcsőfeljáróból pedig lopótök került elő, ami szintén nagyon megtetszett és elkezdtem arra is festeni. Rájöttem, hogy a lopótöknél nem lehet teljesen naturális ábrázolást használni, mert attól bugyuta lesz, de nem lehet teljesen elvontat sem, mert akkor pedig dekoráció hatását kelti. Később az interneten kerestem lopótök termesztőt, aki küldött nekem néhányat, majd ezeknek eltettem a magját és most már a magam termesztette lopótökökkel dolgozom.

Mindig jókedvűnek és játékosnak ismertem Önt. Fiatal korában is ilyen volt? Ha igen, hogyan sikerült megőrizni a gyermeki énjét? A festészet segített ebben?

Az biztos, hogy a művészet számomra terápia. Ha valaki megnézi a képeimet, azt gondolhatja, hogy rózsaszín ködben éltem, pedig ez egyáltalán nem így volt. A rengeteg különböző nehézség feldolgozásában nagyon sokat segített a festés. El sem tudom képzelni, hogy akinek nincs ilyen mániája, az hogyan tölti ki az életét, hogyan talál fogódzót. Ez nem jelenti azt, hogy a festészet az embernek csak örömöt tud szerezni, mert legalább annyi vívódással, kínlódással jár; hoz is, visz is. Az embert az élteti, hogy félbehagy valamit, folytatja, azután örül, ha megoldotta.

Az utóbbi időben több kiállítása is volt, folyamatosan dolgozott. Szerettem volna megkérdezni, milyen tervei vannak a közeljövőben, miközben látom, hogy itt van a kanapén egy szövőkeret, azon pedig egy elkezdett munka.

Tavaly nem unatkoztam, négy kiállításom is volt. A Petőfi Színházban, Finnországban, Tihanyban és a veszprémi Óváros Art Galériában. Mindegyikre kellett készülnöm, így megfogadtam, hogy az idén pihenni fogok és csak egy önálló kiállítást tervezek Balatonalmádiban. Ezen kívül pedig a Veszprémi Művész Céh csoportos kiállítására is készülök, melyet Balatonfűzfőn rendeznek majd Vágfalvi Ottó emlékére 2017 őszén. Ezt a szövést télen kezdtem el, bár volt már korábban hasonló munkám, amit 2-3 éve csináltam és el is adtam, még mielőtt megnyílt volna a kiállítás. Rendezés közben a falról kellett leakasztanom, egy norvég vendég azonnal megvásárolta. Most csinálom a harmadik ilyen nagyméretű szövött képet. Végül pedig a Veszprémi Művész Céh céhmesterének választottak meg nemrég, és ezzel kapcsolatban most rengeteg a főként hivatalos intéznivalóm.

Dohnál Szonja | Fotó: Babják Tamás

NÉVJEGY
Kulcsár Ágnes 1953-ban született Veszprémben, s azóta is itt él. A budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban dekoratív festő szakon végzett. Nyomdai grafikusként, tipográfusként és múzeumi kiállítás-rendezőként is dolgozott. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja 2005-től. A Veszprémi Művész Céh titkára volt tíz évig, jelenleg a céhmestere.