Gazdátlan lett a világ
Korognai Károly színész, rendező a mai magyar vidéki színjátszás egyik legjelesebb képviselője volt. Olyan alkotóművész, aki komolyan vette a szórakoztatást, aki megalkuvás nélkül a színházért, a közönségért és társulatáért dolgozott – hihetetlen teherbírással. Az élet által rápakolt súlyokat mégsem bírta, és 2017 nyarán feladta a csatát. Kevesebb lett vele a színház – és talán a világ is.

Korognai Károly 1961. február 18-án született Mosonmagyaróváron. A teátrumi közeghez való későbbi alázatos hozzáállása, színészi alakításai, a végletekig hitelességre törekvő legendás rendezései azt sejtetik, talán az ég is erre a pályára teremtette.

1979-1982 között a Nemzeti Színház Stúdiójának tagjaként próbálgathatja a szárnyait, majd 1983-87 között már a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakán, Marton László osztályában tanulhatja el a mesterség fortélyait. A diploma után azonnal leszerződik: négy éven keresztül a Vígszínházban játszik kisebb-nagyobb szerepekben, míg 1991-től 1999-ig szabadfoglalkozású művészként keresi a kenyerét.

Még ugyanebben az évben kezdetét veszi pályája legmeghatározóbb időszaka, mely sorsa későbbi alakulását is jelentősen befolyásolja: 1999-ben megkapja a Szegedi Nemzeti Színház igazgatói posztját, valamint a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatását. Bár a társulat vonakodva, szkeptikusan fogadja az új vezetőt, a kezdeti idegenkedésnek hamar nyoma vész, s az egységbe kovácsolt csapat legendás előadások sorát hozza létre. Portugál, a Tizedes és a többiek, Janika – csak néhány a sokszor évekig műsoron tartott sikerdarabokból, melyekben kivételes rendezői és színészi tehetségét is megcsillogtatta.

Szegeden töltött négy éve számára és egykori társulata számára is a legszebb éveket jelentik. Igazgatóként és rendezőként is különös érzékenységgel képviseli színészei érdekeit, munkával látja el őket, anyagi biztonságot teremt számukra, egyben barátságával és szeretetével a magánéletben, emberileg is támogatja társulatának tagjait. A színházban dolgozókat – a műszaktól kezdve az irodai munkatársakon át a takarítókig – egy nagy családba igyekszik kovácsolni. Ekkor kapja a Gazda becenevet is, részben a nagy, közös étkezések nyomán, amelyeket olyan természetességgel ad.

A politikai szélviharok azonban őt is elsodorják magukkal: 2003-ban, mandátuma letelte előtt menesztik a színháztól, s a kényszerű távozást soha nem tudja igazán kiheverni.

Veszprémbe jön, ahova több szegedi színész is követi. 2004-2007 között a Veszprémi Petőfi Színház színész-főrendezője, itt készül egyik legemlékezetesebb rendezése, a La Mancha lovagja is.

Ezt követően 2007-től 2011-ig a Kassai Thália Színház színész-főrendezője, 2008-tól 2012-ig a Miskolci Nemzeti Színház rendezője. Miskolcon újra nagy hírű előadásokban játszik, köztük Spiró György Prah című darabjában.

Állapota ezekben az években egyre romlik, szakmai és magánéleti nehézségei miatt alkoholproblémái folyamatosan súlyosbodnak, meglehetősen rossz körülmények között él.

A megpróbáltatások után aztán összeszedi magát, Zsombóra költözik, ahol a Zsombói Szabadtéri Színpad programjain dolgozik. Nagy sikerrel rendezi meg a Rózsa Sándorról szóló musicalt 2016-ban. Úgy tűnik, sikerül kimásznia a gödörből. Nagy elánnal veti bele magát a munkába és ősbemutatóra készül: éppen a Lúdas Matyi musicalt írja, megrendezni azonban már nem tudja, ahogy a nyári programsorozat másik előadásában, a Csókos asszonyban sem tud részt venni. 2017. június 4-én érkezik a hír: Korognai Károly tragikus hirtelenséggel elhunyt. Valójában maga döntött: kiszáll az életnek nevezett körforgásból.

Mi vezette erre a döntésre? A színházi roppanás? A magánéleti nehézségek? Egy újabb törés? Talán személyiségében kódolva volt a sorsa, és a javulás csak látszat volt? Pontos választ valószínűleg sosem kapunk.

Ami marad: egy gazdag örökség – több mint 50 alakítás, majdnem félszáz rendezés, saját darabok és novellák. És az emléke. Egy időnként nehéz természetű, rendkívül erős és határozott, olykor végletekig makacs, sokszor nyers és durván őszinte ember emléke, aki nem vágyott arra, hogy szeressék, mégis lételeme volt a társulati létezés.

Bertalan Melinda | Fotó: Vportré