Odafent semmi sem számít
Vida László, vagy ahogyan sokan ismerik, „Kopter” Veszprémből indult, majd Kanadában kötött ki, hogy megvalósítsa gyermekkori álmát: vadászpilóta lesz. Az álom nem klasszikus véget ért, mégis lehúzott 9 évet a tengerentúlon, hogy a mai Gripenek pilótáit is oktassa. Séd parti beszélgetésünk során olyan egyszerűen beszélt a repülésről, mint más a biciklizésről.

- Mi leszel, ha nagy leszel?
- Tűzoltó, űrhajós, rendőr vagy katona.

Ezzel a gyakori, és mindig ilyen rövid kérdés-válasszal nagyjából le is lehetne zárni a beszélgetést egy kisfiúval, amikor a jövőjéről kérdezzük. A kifinomultabbak még azt is rávágják, hogy vadászpilóta. Vida László pedig rávágta. Vagyis vágta volna, ha 5 éves énjével találkozunk a nyolcvanas évek közepén.

A Pakson született, de Veszprémben felnövő Vida László csakúgy mint a filmekben, vágyakozva kémlelte a feje felett elhúzó ruszki vadászgépeket. Öt, vagy talán hat éves lehetett, amikor eldöntötte, hogy vagy állatorvos lesz, vagy vadászpilóta.„Nagyon hangosak voltak, és nagyon mentek. Ez tetszett nekem” – idézi fel a Séd melletti Fricska teraszán üldögélve, miközben a sors furcsa fintoraként épp azok a Gripenek húznak el Veszprém felett, amelyeknek néhány pilótáját ő is oktatta Kanadában. De erről majd később.

A kilencvenes évek elején László az általános iskola után Szolnokra felvételizett, de magassága miatt elutasították, így le is mondott arról, hogy valaha az eget szelje. Tizenéves korában a nyarakat Balatonfüreden pizzaszakácsként húzta le, sokszor napi 16-18 óra kemény melóval. Ekkor jött rá, hogy ez így nem élet. Mivel mindig mozgott, eldöntötte, ha már nem lehet belőle pilóta, a sport felé tereli az életét. Középiskola után beadta jelentkezését Szombathelyre, majd a család unszolására a pécsi TF-en kötött ki.

„Az államvizsga előtt szólt egy ismerősöm, hogy hé, most mondta a rádió, lehet jelentkezni pilótának. Mondtam jó, túl vagyok rajta, nem is érdekel már igazán. A pilótaképzéshez angol nyelvvizsga is kellet, nekem az nem volt, mégis megpróbáltam” – meséli László. A seregbe való második próbálkozás sem sikerült, így kiment Londonba dolgozni, hogy megtanuljon angolul. Itt ragadt rá annyi nyelvtudás, hogy mikor hazajött, harmadik nekifutásra bekerült a katonasághoz.

Aki magyar vadászpilótának készült akkoriban, minimum három országban kellett tanulnia. A pilóták közel egy éves képzése Szolnokon kezdődött, ahol az általános alapismeretek, a meteorológai szaktudás, 15 ejtőernyős ugrás, és JAK 52 típusú repülővezetés után mehettek tovább Kanadába, Moose Jaw-ba. Az ott eltöltött pár év után lehetett specializálódni a vadászgépekre a világ különböző pontjain. A magyaroknak a Gripenek miatt Svédország a következő állomás. „Hatalmas verseny volt, mert tudtuk, hogy csak nyolcan mehetünk Kanadába. Ha az nem sikerül, csak szállító lehetsz, polgári pilóta, vagy helikopteres” – magyarázza László, majd megkönnyebbülve teszi hozzá, hogy a tíz hónapos itthoni képzés után végül csak hatan voltak alkalmasak arra, hogy 2005-ben áttegyék székhelyüket az észak-amerikai országba.

Oktatók oktatója

„Kanada elég kemény volt, mert a vizsgákon csak kétszer lehetett bukni, utána elköszöntek az embertől. Itt brit Hawkot és amerikai Harvardokat repültünk. Megcsináltuk a kiképzést, nekem egész jól ment, majdnem minden száz százalékos lett, kivéve a kismagasságú repülést. Ezt kétszer is elrontottam, komoly problémám nem származott belőle, de maradtam, mert mindenképp repülni akartam” – és maradt is Kanadában, majd átképeztette magát repülőgépvezető-oktatóvá, később pedig már az oktatókat is ő vizsgáztatta, gyakorlatilag a tetejére ért annak, amit ezen a szinten el lehet érni. „Sokaknak degradáló volt az, hogy nem vadászpilóta az ember, de nekem sokkal többet számított, hogy a levegőben legyek. Volt olyan, hogy egy évben 500 órát repültem, míg ha hazajöttem volna, Gripennel ennek csak töredéke jött volna össze. Igaz, ez kicsit olyan volt, mint egy Opel és egy Ferrari” – mondja a Kopter becenévre hallgató László, akit kint csak „Lacsinak” hívtak. Lacsi 2007-től kezdve hat éven át oktatott pilótákat Kanadában, többek között azokat is, akikből később épp a beszélgetésünk felett elhúzó Gripenek pilótái lettek. Sztorizás közben fotókat és videókat mutat, és olyan könnyedséggel beszél a repülésről, mint más a biciklizésről.

– Így is élted meg? Jön egyből a kérdés, majd a válasz sem marad el: ”Igen. Érzék is kell hozzá, és bonyolult is, de ha elmagyarázzák, és gyakorolja az ember, vagy tudja, vagy nem. Ez ilyen egyszerű. Szeretjük még mindig előadni, hogy pilóta, napszemüveg, gallér, és jól is hangzik, de ez is ugyanolyan szakma, mint bármi más.”

„A képzéstől kezdve eltelt 9 év, elértem, hogy repüljek, de jó lett volna ezt itthon megvalósítani. Ott kinn a semmi közepén egyedül voltunk – csak Saskatchewan megye nyolcszor nagyobb volt, mint egész Magyarország. Jó dolgunk volt kinn, de mégis csak 11 ezer kilométerre voltunk a hazától. A tetején voltam annak, amit el lehetett egy katonai iskolában érni, és egy idő után már nem adott újat annak ellenére, hogy Miami és New York kivételével alig tudsz olyan repteret mondani, ahol nem voltam” – válaszolja arra, hogy miért jött mégis haza, hisz mondhatni arany életük volt kinn az oktatóknak. Hétvégenként használhatták a repülőket, az éttermekben előre köszöntek nekik, miközben költségeik nagy részét a sereg állta. Hétvégente gyakran indultak USA-körüli túrákra, hol Los Angelesbe vagy San Diegóba. László kedvence a nyugati part volt.

„Ott fenn semmi nem érdekelt, nem számított semmi, hisz mi baj lehet? Csak a szabadság érzése volt az, amiért repültem. Esős, ködös időben szerettem a legjobban repülni. Ilyenkor toltam egy teli gázt, kimentem a felhők fölé, és sütött a nap” – nosztalgiázik László, aki végül 2013-ban tért haza, ám szembesült azzal, hogy a kinti papírokkal itthon nem tud repülni, ezért mást kellett kitalálnia. Kézi autómosó vállalkozást indított Veszprémben, és ha minden jól megy, hamarosan a következő is megnyitja kapuit a városban. „Kint napi szinten kapaszkodtunk az életünkért, sok stresszel járt. Itthon most nyugalom van, ebből a szempontból nagyon élvezem, hogy hazajöttem, de azért még jó lenne repülni.”

„Lacsi” eddig közel 3000 órát töltött a levegőben, és nem tett le arról, hogy újra repüljön. Habár közel 40 évesen a Gripenhez már idős lenne, jelenleg papírjait intézi, hogy Magyarországon újra pilótafülkébe üljön.

Vida László gépe

Vida László főleg a Kanadai Királyi Légierő által használt T6-Texan II (CT-156 Harvard II) típusú kiképzőrepülőt vezette. Ezt az amerikaiak által gyártott két személyes turbólégcsavaros gépet könnyű kezelhetősége miatt elsősorban a kanadai, az amerikai és a görög légierő használja, de Mexikónak, Iraknak, az Egyesült Királyságnak és Izraelnek is van belőle. Egy gép ára 4,3 millió amerikai dollár.

Gesztesi Ákos|Fotó: Kovács Bálint, Vida László

[Szövegdoboz: ]