'A költészettel tudok elszakadni a valóságtól'
Éltető Erzsébet Marosvásárhelyen született, jelenleg kulturális szervezőként dolgozik Várpalotán, a Krúdy Gyula Könyvtárban. Fiatal költőnő, aki nemcsak versein, de novelláin keresztül is adni szeretne.

Utazzunk egy kicsit az időben! Vissza tudsz emlékezni az első pillanatra, amikor az irodalommal találkoztál?

A szüleim nagyon sokat meséltek nekem, amikor kicsi voltam, de a mesemondás hagyománya mellett a népdalok is jelen voltak az estéken. Emlékszem egy könyvre, a Sevillai altatódal, amelyben spanyol mondókák és mesék voltak.

Mikor, vagy minek a hatására kezdtél el magad is foglalkozni az irodalommal?

A humán tárgyak elég jól mentek, sokszor küldtek fogalmazásversenyre, mesevetélkedőre. Végül a Közgázba mentem, hiszen az ember tizennégy évesen még nem igazán tudja, hogy mit szeretne. Ott egyből éreztem, hogy nem ez az én pályám, viszont – amellett, hogy nagyon kilógtam, és tudtam, nem nekem való ez a szakma – nagyon megkedveltem a magyar tanárnőmet. Mondhatni, egyfajta különleges szövetséget kötöttünk, szinte a példaképemmé vált. Ott szerettem meg az irodalmat.

Marosvásárhelyen születtél. Erdély hatott valamilyen formában költői munkásságodra?

Az első novellám, ami megjelent, éppen arról szól, hogy Erdélyből érkeztem. És tulajdonképpen a versírás is ott kezdődött: miután Magyarországra költöztünk, nyaranta visszajártunk Erdélybe. Tizenhét éves voltam, amikor megismerkedtem kint egy fiúval. Ő is írt verseket, és rengeteget beszélgettünk könyvekről. Természetesen beleestem a fiúba, de aztán haza kellett utazni. Akkor kezdtem verseket írni, de azok sokkal inkább terápia jellegű költemények voltak, mintsem művészet. Aztán később elkezdtem tudatosan használni a szövegalkotást: mintha egy anyag lenne, amit formálni kell, és amin dolgozni kell. Az is fontos, hogy a másiknak is jelentsen valamit, ne csak nekem.

Kik hatnak rád az irodalomból?

Nagyon sokan, szinte korszakonként tudnék sorolni. De főleg az Újholdasokat emelném ki. Például Nemes Nagy Ágnes. Mély filozófiai, gondolati költészet az övé, hallatlan renddel és mértékletességgel. Emellett versei tele vannak érzelmekkel és értelemmel. Tóth Krisztina is ilyen, de mondhatnám Szabó T. Annát, aki szintén nagy hatással van rám.

A tavalyi évben egy Olvasólámpa nevezetű irodalmi esten Szabó T. Annával beszélgettél. Egy ilyen találkozás során elraktározol tőle „útravalót”?

Igen, rengeteg pluszt ad egy ilyen esemény. Nagyon meglepődtem, amikor megkértek, hogy én vezessem a beszélgetést. Rám gondoltak, mert én is Erdélyből jöttem, ahogy Szabó T. Anna, és férje Dragomán György is, így remélték, hogy talán megtaláljuk a közös hangot.

Az írás mellett gyakori látogatója vagy a slam poetry esteknek. Külön írsz szövegeket ezekre az eseményekre, vagy fedik egymást azokkal az alkotásokkal, amelyekből adott esetben majd kötetet szeretnél?

Külön írok a slam-re. Bár, amikor először jártam ilyen rendezvényen, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de láttam, hogy ott van a poetry szó, így gondoltam majd felolvasom a verseimet. De megtudtam, hogy ez a műfaj más, mint a hagyományos versmondás. Azóta kettéválasztom a dolgokat. Az előadókészségemen még van mit csiszolni: mondták már néhányan, hogy a szövegek megállják a helyüket, például egy könyvben, de nem az én előadásomban. Viszont, ha gyakorlok, egy bizonyos szintig tudok fejlődni.

Az írás tud neked egyfajta menekvést jelenteni az olyan helyzetek elől, amelyeket például szóban nem tudsz kifejezni?

Igen! Ez kezdettől fogva így van. A költészettel tudok elszakadni a valóságtól. Szeretnék elérni egy bizonyos szintet a költészeten belül, például egy-két kötet kiadása. De a már említett példaképeimnél azt érzem, hogy amit művelnek, az a megnyilatkozás legmagasabb foka. Hatalmas csodának tartom a jól megírt verseket.

Szabó Eszter | Fotó: Domján Attila