Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Vannak azok az utazó blogok, amelyeken minden praktikus információt megtalálsz arról, ha külföldre vetne az élet és meg szeretnél nézni pár látványosságot. Aztán vannak azok is, amelyeken egyetlen tippet sem találsz, ellenben rengeteg inspirációt ahhoz, hogyan kezdj el végre úgy igazán, a félelmeket és gátlásokat sutba vágva élni.

Egyed Melinda, a Mind the map szerzőjének sorait olvasni pont ilyen élmény: az ereidben vér helyett egyenesen tettvágy csorog, hogy hagyd a komfortzónád és csináld azt, amit igazán szeretnél. Nemcsak az úti beszámolók, hanem Meli személyisége miatt is.

Meli igazi szabad, szenvedélyes lélek, aki időről időre felkerekedik, hogy megmásszon egy hegyet, hódoljon az óceánszeretetének vagy gyönyörű fotókon dokumentálja a nagyvilágot és embereit. No meg közben jó sokat nevessen, mert a világon a legjobban azt szeret. Blogjában ugyanakkor nemcsak madeirai kalandokról vagy Norvégiáról ír, de bukásokról és útkereséséről is őszintén mesél: miután hat évig dolgozott kockázatkezelőként egy bankban, rájött, hogy az igazi hivatása a fényképezés, ami teljesen új vágányra terelte az életét.

– Azt szoktam mondani, a fotózás az egész életemet megváltoztatta. Eleve az, hogy alkalmazottból vállalkozó lettem, és magamhoz öleltem ezt a létformát minden bizonytalanságával, felelősségével, döntési helyzetével és szabadságával együtt, hatalmas változást hozott. Ehhez belül is változni kellett: bele kellett lazulnom az új helyzetbe. Sokkal rugalmasabb lettem emiatt, nyitottabbá váltam az emberekre és ma már sokkal jobban fogadom az élet váratlan fordulatait.

Hegyen, völgyön, óceánon át, a lélek mélyéig

Ki tudja, ha nincs a fotózás, talán sosem dönt úgy, hogy nekivág Mianmarnak egymagában, önkénteskedik az Azori-szigeteken vagy éppen a saját határait kitolva elvonul a Lofoten-szigetekre. Mert ha visszatekint, a szóló kalandozás is innen indult.

Bár elmondása szerint mindig szívesen utazott, amíg nem kezdett el csoportos utakat fotózni, ő is a biztonságos zónában mozgott: társakkal körülvéve. Így azonban csak egy ablakon keresztül nézhetsz egy országot, Meli viszont ennél mélyebbre vágyott: találkozni a helyiekkel, megismerni őket és a hétköznapjaikat. Így indult el első hátizsákos útjára Mianmarba, a kalandvágytól meg egy londoni galériában látott fotó hatásától fűtve. „A helyi halászokat ábrázolta a vadonban, a halászat előtti pillanatban. Csodálatos volt a fény, a szerkesztés, a háló, a kimerevített mozdulat. Azt gondoltam, micsoda fotóriporteri munka! Ezt nekem is látnom kell!”

Utólag belátja, Mianmar a maga zárt világával, elsőre furcsának ható szokásaival meglehetősen érdekes választás volt – és nem egyértelműen pozitív tapasztalat: sokszor érezte magát egyedül, zavarta, hogy nem beszél közös nyelvet a helyiekkel, ráadásul a csodás halászatról is kiderült, hogy megrendezett jelenet.

Melit azonban nem olyan fából faragták, hogy ettől meghátráljon. Nemcsak az igazi halászokkal találkozott végül, de a szóló utazásokat is folytatta.

„Töprengésre nem nagyon hagytam időt Mianmar után: addigra már megvolt a jegyem Indonéziába – meséli nevetve. – De azt hiszem, én nem is vagyok az a feladós típus. A nehézségek inkább a kíváncsiságomat keltik fel a megoldásra, és csak azért is megküzdöm értük.”

Azóta, részben önkéntes lehetőségeknek köszönhetően számos gyönyörű helyen megfordult: így jutott el Madeirára, az Azori-szigetekre és a szárazföldi Portugáliába. De mert a sors szereti az iróniát, az első alkalom itt sem volt zökkenőmentes.

Egy hónapra ment ki dolgozni Madeirára egy vendégházba, ahol kicsit más várta, mint amire számított: kiderült, csak takarítania kell.

„Magamban akkor végigszámoltam: diploma, nyelvvizsga, banki tapasztalat, jó IQ szint, humorérzék, fotográfiai ismeret – mindezt miért? Hogy WC-t pucoljak? Ott kapott két nagy pofont az egóm. Ültem kint az óceánparton és gondolkodtam, hogy most két dolgot tehetek: vagy fogom magam és hazamegyek másnap, vagy ennek így kellett történnie, szálljak le a magas lóról, tanuljak meg alkalmazkodni és tekintsem az egészet kalandnak. Végül életem legjobb hónapja kerekedett ki belőle. Iszonyatosan jó emberekkel ismerkedtem meg, bejártam az egész szigetet, fürödtem az óceánban, megkóstoltam minden helyi csodát, siklóernyőztem Madeira felett. Imádtam az egészet.”

Meli szerint az utazásban az a jó, hogy önismereti kurzusként is szolgál. Rengeteget tanulhatsz meg magadról, a határaidról, a motivációidról. Így minden út fejlődés.

Vágj bele a kalandba, és az élet értékelni fogja

Meli pedig szeret fejlődni. Két évvel ezelőtt öt hétig vadkempingezett a Lofoten-szigeteken, miközben korábban a sátorfelállítással és a kempingezéssel sem voltak tapasztalatai. De sziklát mászni és siklóernyőzni sem azért szokott, mert nem fél a zuhanástól. Dehogynem. Szabadság imádóként azonban annál szabadabb élményt el se tud képzelni, mint legyőzve a démonokat, a világmindenséggel egyesülve lenni a magasban. Hatalmas kaland ez, és sejtette, Norvégia is az lesz.

„Nem volt sok gondolatom, hogy fog összeállni a dolog, de az a tapasztalat, hogy az élet ilyenkor megoldja. És tényleg. Nem volt se felszerelésem, se tapasztalatom, de nem féltem kérdéseket feltenni, és vadidegenek ismeretlenül is rengeteget segítettek nekem. Kölcsönadták a felszerelésüket, megmutatták, hogyan állítsam fel a sátrat. De ugyanennyire önzetlenek voltak a norvégok is. Úgy éreztem, ebben az öt hétben minden az én utamat segítette, és amikor nehézség jött, abból is sokkal jobban jöttem ki, mint ahogy belekeveredtem.”

Igaz, amikor az eső miatt négy napra a sátrában ragadt, az nagyon kemény belső út volt. Negyedik napra elfogyott az étele, a legközelebbi bolt 20 km-re volt, és általában senki nem járt arra. Mégis kiállt stoppolni, és két néni épp akkor jött. Beszélgettek, jól kiröhögték az esőt, a nénik pedig Meli hozzáállását látva elvitték boltba és adtak neki pénzt finomságra. „Úgy áradt felém ott a jóság, ahogy addig sosem. Mintha értékelte volna az élet, hogy belevágtam ebbe a kalandba.”

Azt mondja, rengeteg tapasztalattal gazdagodott odakint, és ez az élmény nagyon megtanította értékelni a dolgokat. Erre igyekszik időről időre itthon is emlékeztetni magát, hiszen könnyű elkényelmesedni és megfeledkezni róla, mennyi mindennel ajándékoz meg minket az élet.

Még akkor is, ha egy ilyen élmény után nem lehet ugyanabba a kerékvágásba visszatérni. Teljesen Meli sem tért vissza. Egy másik kanyar után, egy éve a fővárosból Veszprémbe költözött, ahol egy új fejezet alapjait teszi le. Nemrégiben Frame 325 néven indított egy új fotós történetet, amelyben az emberek és a kaland sportok iránti szenvedélyét fűzi össze. Közben pedig, amikor az út hívja, újra felkerekedik.

Bertalan Melinda / Fotók: Egyed Melinda