Küzdj keményen, higgy magadban és légy hű önmagadhoz
Folyamatosan pörög, lelkesen ténykedik. Hihetetlenül sikeres pályát épített fel, pedig csak annyit tervezett, hogy nyelvtanár lesz. De azt korán megtanulta, ha adódik egy lehetőség, azzal élni kell és keményen dolgozni. Dr. Navracsics Judittal, a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karának dékánjával beszélgettünk.

Vezetőként meglehetős határozottságra van szüksége. Ez mindig jellemző volt Önre?

Bizonyára igen. Anyu szerint nálunk a makacsság, az elszántság családi hagyomány – én is ezt látom a gyerekeimen és az unokáimon.

Milyen útravalót kapott a szüleitől?

Szüleim mindig arra tanítottak, hogy állhatatos legyek, és ha feladatom van, azt végezzem el. Volt időszak, amikor ezt nem akartam elfogadni: Tapolcára jártam gimnáziumba, amelynek apu volt az igazgatója, anyu pedig a könyvtárban dolgozott, de 16 évesen kitaláltam, hogy jobb lenne máshol, ahol kevésbé vagyok szem előtt. A szüleim hallani sem akartak róla. Ebből a szempontból szigorúak voltak, ám nagyon meleg családi légkört teremtettek. Rengeteg szeretetet kaptunk tőlük a testvéremmel, így megértettük, hogy lázadhatunk, de a kapott feladat alól nem lehet kibújni.

A családi közeg mennyire játszott szerepet abban, hogy mindketten globális dimenziókban gondolkodnak?

Nagyszüleim közül csak apai nagyanyám volt magyar, nagyapám horvát, anyai nagyanyám felvidéki, nagyapám pedig sváb volt. Bizonyára emiatt vagyunk fogékonyak a többnyelvűségre, a kultúrák keveredésére, a másság elfogadására. De meghatározóak voltak a tanulmányaim is. Angol tagozatos gimnáziumba jártam, ahol az osztályfőnökömnek első feladata volt szétosztani velünk egyidős angliai levelezőpartnerek címét, holott még alig tudtunk angolul. Angol barátnőmmel 33 éves korunkig aktívan leveleztem. Később egyetemistaként három évet éltem Kijevben, ahol megtapasztaltam, milyen nemzetközi környezetben megállni a helyem, túljutva a nehézségeken elfogadtatni magam és sikeres tanulmányokat folytatni.

És a nyelvészet hogyan jött képbe?

A nyelvek mindig érdekeltek. Már ötödikes koromban roppantul élveztem az oroszt, a gimnáziumban pedig egyértelművé vált, hogy angol-orosz szakon szeretnék továbbtanulni. Az egyetemen aztán hamar kiderült, hogy nem az irodalom érdekel, hanem a nyelvészet. Az ELTE-n a témavezetőm marasztalt is, hogy dolgozzak az orosz tanszéken, de akkor már férjnél voltam és nagyon vágytam kisbabára, nem szerettem volna Budapesten maradni. Így hazajöttem Veszprémbe tanítani.

Azonnal az egyetemen kezdett el oktatni?

Nem, a Lovassyban kezdtem el oroszt és angolt tanítani, ahol kilenc évet töltöttem el, és imádtam. Kijev révén sok fiataloknak szóló autentikus anyagom volt, a diákjaim pedig nagyon boldogan tanulták a nyelvet. Az iskola életében akkor volt először nagyfakultáció oroszból, tehetséggondozó programokon, versenyeken vettek részt. Sokan a nyelvtudásuknak köszönhetően kiváló munkahelyet szereztek és többekkel a mai napig baráti kapcsolatot ápolok. Ez nagy büszkeséggel tölt el.

A Pannon Egyetem dékáni státuszáig milyen út vezetett?

Még 1990-ben hallgatóként kerültem ide angol átképző szakra. Végzős voltam, amikor Lengyel Zsolt megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni az induló Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékhez. Emberekre volt szüksége, és látta rajtam, hogy érdekel a nyelvészet. Így lettem az első munkatárs. Óriási váltás volt, rengeteg kihívással: akkor kezdtem a doktori tanulmányaimat és a kétnyelvűségi kutatásaimat is. Ráadásul oktatóként csupa olyan tárgyat oktattam, amit nem tanultam korábban. De ez sokkal izgalmasabb volt számomra, mintha hagyományos nyelvészeti tárgyakkal foglalkoztam volna.

Persze rengeteget kellett tanulnom, és ahogy a szüleimnél, itt sem volt pardon. Nagy volt a terhelés és a pörgés, amit talán kevesen bírnának, de amivel megbíznak, azt elvégzem. Ezzel párhuzamosan az a feladat is megtalált, hogy hozzunk létre egy új nyelvvizsgát: ez lett a Pannon Nyelvvizsga. 1996 óta pedig a Pszicholingvisztikai Nyári Egyetemet is megszervezzük, ahol a nemzetközi tudományos élet legnagyobb többnyelvűségi kutatói fordulnak meg. 2009-ben aztán, amikor Lengyel Zsolt nyugdíjba ment, felkértek a tanszék vezetésére.

Ezzel megint új lehetőségek nyíltak meg: elindult az alkalmazott nyelvészet mesterszak, majd rövidesen felvetődött egy többnyelvűségi doktori iskola ötlete. Mivel nem volt elérhető nagydoktor Magyarországon, elkezdtem külföldön keresgélni – ez megint nem kis feladat. De sikerült: ma már a világ legnagyobb kutatói közül öt itt tanít és az iskola csodásan működik. Az élet pedig azóta is tele van kihívásokkal: másfél évvel ezelőtt rektor úr megbízott a Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar dékáni feladatainak ellátásával.

Tervben volt, hogy idáig jut?

Nekem soha semmi nem volt tervben. Az egyetlen tervem az volt, hogy nyelvtanár legyek, a többit az élet hozta. Azokért viszont keményen meg kellett küzdenem. Amikor létrejött a doktori iskola, a vezetéséhez meg kellett szereznem az MTA Doktora fokozatot, mert hiába voltak világhírű professzoraink, ők nem az MTA doktorai voltak és nem tudtak magyarul.

Soha nem ijedt meg az új kihívásoktól?

Nem. A lelkesedésem mindig nagyobb volt. Rendelkezem annyi élettapasztalattal, hogy tudjam, két embertípus létezik: az egyik, ha kap egy feladatot, azonnal meglátja benne a lehetőséget és tettre kész, míg a másik rögtön előáll öt indokkal, miért nem lehet megcsinálni. Dékánként az a feladatom, hogy megértessem, az első a szerencsésebb álláspont, mert úgy a saját szájízünk szerint formálhatjuk a dolgokat.

Bevallom, azt hittem, a tudatos tervezés jellemző Önre, de ezek szerint bizonyos szinten sodródott, ám a példája szerint szívóssággal, nyitottsággal és lelkesedéssel így is sikeres pályát lehet építeni.

Igen, de talán nem véletlenül sodródik az ember ezekbe az élethelyzetekbe. 26 éve vagyok itt; talán azért is kaptam egyre nagyobb feladatokat, mert a kollégáim úgy érezték, képes vagyok megoldani őket. Családi gyökereimből adódóan pedig a bizonyítási vágy is él bennem. Amikor a Lovassyba kerültem, többen meg voltak győződve róla, hogy apu miatt jutottam idáig, mert ő volt a Megyei Tanács elnökhelyettese. Akkor én voltam a Navracsics lánya, majd az utóbbi 13 évben a Navracsics testvére lettem. Mindig úgy kellett helyt állnom, hogy megmutassam, én az adott feladatok teljesítésekor nem valakinek a lánya vagy a testvére vagyok, hanem önmagam.

Rengeteget dolgozik, miközben említette, fiatalon anya lett. Hogyan tudta összeegyeztetni a két területet?

A szüleim mindig óriási támaszt jelentettek. Nélkülük biztosan nem lettem volna képes mindent véghezvinni, főleg a kilencvenes években. Az az időszak maga volt az őrület: addigra elváltam, viszont jött az új munkahely, a doktori, a kutatás és a kisebbik fiamnak egy komoly betegsége, ami miatt egy évet Pesten volt klinikán. Napi szinten ingáztam, órák után mentem fel hozzá, aztán jöttem haza a nagyobbikhoz.

Ez nagyon megterhelő, mégis kiegyensúlyozottnak tűnik.

Ez annak eredménye, hogy ilyen jó légkörben nőttem fel, és a családomra mindig számíthattam. Voltak kemény időszakok, de talán ők is látták rajtam, hogy boldoggá tesz a munkám. Ezt én is nagyon fontosnak tartom a gyerekeim esetében.

Elképzelhető, hogy egyszer csak a családjának él?

Mire eljönnek a nyugdíjas évek, jól esik majd a körükben pihenni.