Az utolsó meccs után
Nagy László neve összeforrt a magyar kézilabdával, ha nem az egész globális sportággal. Hihetetlen karrierje mondhatni a sporttörténelem részévé vált, miközben ő maga sok ezer szurkoló példaképe lett. A világ legjobb kézise 22 év után idén viszont befejezte aktív sportolói pályafutását. Lehetne szomorú is a búcsú, ám ő néhány hónappal a bejelentés után remekül érzi magát, tettre készen, hogy mostantól a Telekom Veszprém sportigazgatójaként, illetve a Magyar Kézilabda Szövetség szakmai alelnökeként tegyen a sportág jövőjéért.

– Hosszú folyamat volt meghozni ezt a döntést, nem egyik napról a másikra született meg, de megélni ezt a mindennapokban abszolút felemelő érzés. Ma már a pályán kívül követem a srácok edzéseit, és még mindig azt érzem: de jó – meséli, amikor az új kihívások és némi múltidézés kapcsán leülünk beszélgetni.

A döntés oka nem az, hogy elfáradt volna. „Mentálisan és fizikálisan is nagyon jó állapotban érzem magam – nyilván törődök is a testemmel és a gondolataimmal. Egyszerűen volt egy lehetőségem a klub és a szövetség felől, hogy másik pozícióban foglalkozhassam tovább a kézilabdával, és inkább én szerettem volna meghozni a döntést, hogy befejezem a pályám, minthogy a szurkolók kiabáljanak le a pályáról. Lett volna még bennem egy-két év, de azt gondolom, most jött el ennek az ideje.”

Tehetséges kosarasból a világ legjobb kézilabdázója

Jó közérzet ide vagy oda, természetes, hogy a döntés kihirdetésekor kicsordult néhány könnycsepp a szeméből: fantasztikus élményekkel teli 22 év van mögötte.

Indulása szinte legendás. Adottságai, a szülői örökség révén lehetett volna akár profi kosaras is – 1993-ban kapott is egy lehetőséget, hogy Amerikában tanuljon, de azt fiatal korára hivatkozva elutasította, illetve akkor már a kézilabdázás gondolata erősen motoszkált benne. „Apu válogatott kosárlabdázó volt, egyértelmű volt, hogy az öcsém és én is kosarazzunk, viszont a szüleim barátai között akadt kézilabdázó is. Gyerekként a ragacsos labda abszolút különleges volt, persze, hogy elkezdtem vele dobálni. Általános iskola felső tagozatában aztán a fiúknak kötelező volt a kézi, a lányoknak a kosár. Kvázi nem volt más választásom, mint játszani a suliban, illetve az iskolák közötti bajnokságokon” – idézi fel a kezdeteket.

Hogy a váltás ennyire bejön, nem sejtette, és 12-13 évesen szerinte nem is volt ez átgondolt lépés, de hamar beigazolódott, jól döntött. „Talán azért is alakult így, mert Szegeden a kosárlabda jobban háttérbe volt szorítva. A kéziben viszont magyar és nemzetközi szinten is voltak jó eredmények – ennek a varázsa és a szurkolói közösség pedig teljesen magával ragadott.”

Tizenhat évesen került a bajnoki csapatba, ahol már felnőtt mérkőzéseken is játszott, majd a 97-es Ifjúsági Európa Bajnokságon figyeltek fel rá Spanyolországból. „A spanyol válogatott akkori csapatvezetője mondta Valero Riverának, a katalánok vezetőedzőjének, hogy van egy közel két méter magas, balkezes, tehetséges magyar srác Szegeden, ha érdekli a dolog, keressen meg. Egy magyar menedzserrel felvették a kapcsolatot, Valero Rivera pedig személyesen jött el Budapestre, hogy találkozzon velem és a szüleimmel. Amikor megkérdezte, szeretnék-e a világ legjobbjának tartott Barcelona csapatában játszani, egyértelmű volt, mit válaszolok. A szerződés körülményei, az anyagiak nem is érdekeltek. Meggyőződésem, ha itthon maradok, sokkal többet kerestem volna, de eltökéltem, hogy élek a lehetőséggel” – meséli.

Ráadásul ki tudja, ha itthon marad, ér-e el ekkora sikereket: a Barçával kétszer is BL-győztes lett, az EHF-kupában első helyen végeztek, a magyar válogatottal 2004-ben és 2012-ben is negyedik lett az olimpián, a Handball Planet magazin olvasói pedig 2011-ben a világ legjobb játékosának választották meg. Laci szerint ez az a kérdés, amire már nem fogunk választ kapni, de azt tudja, egy percig se bánta meg a döntését. „Az, hogy 12 évig Barcelonában kézilabdáztam, mindent elmond. Voltak francia, német megkereséseim is, játszhattam volna jóval több pénzért, de nem akartam menni, annyira megkedveltem a várost.”

Rengeteget tanult ott, főleg profizmust. „A spanyolok nagyon nyugodtak, állandó szava járásuk a manana (majd holnap), de közben temperamentumosak is, ami az edzéseken is megjelent. Elképesztően célra fókuszáltak és sikerorientáltak, csak a győzelem lebeg a szemük előtt. Kint kevesebbet edzettünk, de precízebben és intenzívebben. Valero Rivera maga volt a kézilabda Fidel Castroja: hihetetlen rendet és fegyelmet tartott. A sikerhez vezető útnak biztosan ő volt az egyik eleme.”

Laci eredendően úgy tervezte, kint marad, de az élet végül máshogy hozta. „Az első szerződésem hét évre szólt, amit öt év után újabb hétre meghosszabbítottak. Ám közben volt egy elnökváltás, és a kézilabda szakasz kicsit háttérbe szorult: akkor az volt a sportpolitika, hogy a 30 év fölötti játékosokkal óvatosabb időtartamú szerződéseket kötnek. Engem ez viszont nem motivált, szerettem volna négy éves szerződést kérni, holott elhangzott az is, hogy a pályafutásom után keresnek nekem a klubon belül munkát, ami valóban nagyon szép gesztus volt. De úgy gondoltam, ha a jelent nem éljük meg, hogyan építjük a jövőt? Ők arra alapoztak, ha majd megszerzem a spanyol útlevelet, biztos beadom a derekam, én viszont megmondtam, nekem ez nem szimpatikus tárgyalási út. Ironikus, mert miután aztán hazaszerződtem Veszprémbe, egy nálam két évvel idősebb játékossal aláírtak három évre. Ez rosszul esett, de az alapján, ahogy végül alakult a sorsom, cseppet sem bánom, hogy nem maradtam kint.”

Mint mondja, óriási volt az elvárás felé itthon, de tetszett neki a sportpolitika, ami mentén a mindig is nívósnak számító klub elkezdett építkezni, hogy az elitbe kerülhessen. „Szakmailag komoly kihívás volt ez, és szerintem nagyon szép, ahova a Veszprém eljutott. Hét év alatt ötször voltunk ott a BL Final Fourban, ebből háromszor döntőt játszottunk. Persze jó lett volna legalább egyszer nyerni, de bízom benne, sportigazgatóként láthatom majd a volt csapattársaimat magasba emelni a serleget.”

A kézilabdáért tenni a pálya széléről

Júliusban új éra kezdődött tehát az életében, amire készült is. Tudta, egy súlyos sérülés bármikor derékba törheti a karrierjét, így a tanulást sem szorította háttérbe. „Otthon arra neveltek bennünket az öcsémmel, hogy figyeljünk oda az iskolára. Nem voltak magasak az elvárások, de a jó közepes feletti teljesítményt el kellett érnünk, hogy ne legyünk eltiltva az edzésektől. Az büntetés lett volna” – meséli.

Előbb megszerezte a pedagógusi diplomát, ami 11 éve sikeresen működő kézilabda táboránál is jól jön, majd a nemzetközi marketing és menedzser szakot is elvégezte, jelenleg pedig az edzői képzést végzi Spanyolországban. „Egyelőre utóbbit nem érzem prioritásnak – válaszolja a kérdésre, vannak-e ezzel tervei. – De ha már lehetőségem adódott rá, megragadtam. Így, ha valaha felkérnek edzőnek, nem lesz probléma, hogy nincs papírom.” Ez persze a távoli jövő, a Veszprém a következő 3-4 évben jó kézben van David Davisnél, de Laci igyekezett mindig úgy építeni a jövőt, hogy legyen benne rendszer és céltudatosság.

„Mikor Veszprémbe igazoltam, az akkori vezetőkkel már volt egy megállapodás, hogy az aktív sportolói pályafutásom befejezése után biztosítanak egy olyan pozíciót a klubban, amivel továbbra is hasznosítani tudom a tudásom és még jobban elmélyülhetek a nemzetközi kapcsolatokban. Sportigazgatóként most ezt csinálom. Azzal bíztak meg, hogy maximálisan képviseljem a szakmát, és olyan döntések szülessenek a csapaton belül – például a játékosok, az edző, a kondiedzők szerződtetésénél –, amelyek továbbra is azt segítik elő, hogy az elitbe tartozzunk.”

Ebben elődjére, Gulyás Istvánra is számít egyfajta mentorként: „az ő tapasztalatai, nemzetközi kapcsolatai, innovatív szemlélete mind olyan apróságok, amelyekből profitálhatunk” – de Lacinak is van bőven elképzelése a jövőt illetően.

Tavasz óta a Magyar Kézilabda Szövetség férfi szakágért felelős szakmai alelnöke is, a magyar fiatalok támogatása pedig mindkét szinten szívügye, így nem titkoltan szeretne jobban figyelni az utánpótlásra. „Az utóbbi években megerősödött a nemzetközi mezőny a klubokban. Ez nyilván nem jó. De örömteli hír, hogy nagyon sok fiatal kézilabdázik, így van merítési lehetőség. Természetesen őket még szűrni kell, meg kell találni a legjobbakat, vagy ha valaki nem az, de van rá esélye, azt a módszert, amivel azzá tehetjük. Egy klubnak sincs megtiltva, hogy magyar fiatalokat neveljen – mi is arra törekedtünk Veszprémben, hogy olyan munkát végezzünk az utánpótlásban, amely nyitva tartja előttük a kapukat a felnőtt csapatba: edzésen, mérkőzésen vehettek részt, a magyar bajnokságon játszottak. A jövő a fiataloké, és az ő munkájukat honoráljuk, ha érzik, van előrelépési lehetőség.”

Emellett szemléletváltást is tervez. „Globális probléma, hogy telefon nélkül nem bírunk létezni. Ezek mind olyan apróságok, amelyek a kézilabdától veszik el a figyelmet. Szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni a profizmusra, a szakmai munkára” – mondja. Mert női szinten csodálatos pályát futott be a felnőtt válogatott és az utánpótlás is, úgy látja, a férfiaknál jó lenne pár pozícióval előrébb végezni a világversenyeken.

Nos, unatkozni nem fog, ahogy a nyáron sem volt üresjárat: az első egyeztetések már a Final Four után megtörténtek. Rugalmasabb lett a beosztása, de igyekszik most is minél több időt a csapattal tölteni. Vallja, a sportigazgatói és a szövetségi munka összeegyeztethető, hiszen a két terület kiegészíti egymást, a célok egybecsengnek: „a Magyar Kézilabda Szövetségnek támogatnia kell a Veszprémet a magyar fiatalok miatt, a klubnak pedig a szövetséget minél több játékos biztosításával. Így lehet minél sikeresebb a sportág.”

Tehát most ezen van, immár a pályán kívül. De vajon tényleg nem fog többé kézilabdát venni a kezébe? „Biztosan lesznek pillanatok, amikor a pálya szélén állva bemozdulnék vagy képzeletben ellőném a labdát – válaszolja nevetve. – De egyelőre nagyon jól érzem magam a jelenben, nem hiányolom, hogy versenyszinten kézilabdázzam. Szép kihívások előtt állunk, én pedig abszolút motivált vagyok, hogy ugyanolyan erőbedobással tegyek a magyar kézilabda előrelépéséért, mint eddig a mérkőzéseken.”