„Komolyan kell venni a közeget, amihez szólsz” – interjú Winkler Nórával
Ha azt mondom: „Winkler Nóra”, talán nem túlzás azt állítani, a név hallatán mindenkinek több dolog is az eszébe jut: televíziózás, újságírás, rádiózás, árverések levezetése, múzeumi tárlatvezetések, könyvírás… és egy dolog, ami mindezt összeköti: a kultúra. A felsoroltak alapján nem is kérdés, hogy miért lehet Nóra a Veszprém 2023 egyik munkacsoportjának tagja, hiszen ha kulturális főváros, akkor a kultúra valódi képviselője segíthet: Winkler Nóra mesélt.

Utazzunk kicsit az időben! Mikor érezted meg a kultúrának azt az atmoszféráját, ami végül egyértelműsítette benned, hogy komolyan kell vele foglalkoznod?

Az mindig természetes volt, hogy ami érdekelt, arról beszéltem. Szerettem mesélni, és szerettem volna, hogy mások is „jöjjenek” velem. Elevenné akartam tenni – kezdetben a családom, aztán – mások számára azt, ami velem történik. Lényegében ez volt a kiindulópont, és később ehhez jöttek a megerősítések, elsőként a cikkeimhez. Utána rádiózni kezdtem, és éreztem, amit elmondok, szerintem értékes, és másnak is az lehet. Hozzá kell tennem, hogy abszolút támogató közegből jövök, valódi figyelemben nőttem fel.

Ahogy mondtad: azt akartad, hogy „jöjjenek velem”. Ennek mikor érezted meg a súlyát, a felelősségét? Soha nem volt terhes ez a „szerep”?

Felelősséget érzek közben, például ha eljön százhúsz ember, hogy meghallgassa, mit mesélek egy múzeumban, de egyszerűen nincs más kiút ennek tétje alól, minthogy rendesen csinálod. Nem engeded, hogy a rutin oldja meg helyetted, komolyan veszed a feladatod. Mindig végig kell gondolni, hogy ami neked világos, az vajon a másiknak is érthető-e, és ha nem, akkor be kell építeni a szövegbe valamit, amitől neki is vonzó lesz és követhető. Ha munkát fektetsz bele, az örömödön túl alázatot is érzel a feladat iránt, és akkor elmondhatod, hogy jól bánsz a „szereppel”.

Említetted a támogató közeget. Mi kellhet ahhoz, hogy az ember rátaláljon a kultúrára? Mivel lehet megfogni a fiatalokat, hogyan kell berántani őket, és mennyire adott a tér Veszprém és a Balaton térségében?

Nekem bevált a személyesség, segít a közönségnek rákapcsolódni valamire, amihez magától még nem érezte, hogy köze lenne. A képzőművészethez gyakran kötődik egyfajta elidegenítő érzés, örülök, ha ezt le tudom oldani. Egy ilyen helyzetben egyrészt dolgom, hogy fogódzót adjak, információkat mondjuk egy festményről, de valójában az is fontos, hogy te magad ott a kép előtt el tudj gondolkozni róla. Hogy neked adjon valamit. Sokan azért nem mennek múzeumba, mert úgy vélik, eleve nagy háttértudással kellene érkezniük, izmusokat meg korszakokat átlátni, különben mit se értenek majd, minek menjenek oda frusztrálódni? – vélik.

Nekünk – Topor Tündével párban szeretek a legjobban vezetni – azt kell elérnünk, hogy egy tömör ismeretátadás után kapcsolatba kerüljenek a művekkel, és kicsit magukkal is. Olyan, mint a könyvek: ott is egy másik világba kerülsz, közben mégis magaddal találkozol. Ezek mind rólunk szólnak. Minden ember ugyanazokon a dolgokon megy keresztül, ugyanazokban a történetekben vagyunk. Ha elmész egy kiállításra, és meglátod a pipázó öregembert a képen, akkor én szívesen elmondom, hogy itt történt meg az a váltás a festészet történetében, amikor már szabadban is tudtak festeni, ehhez pedig tubusokra volt szükség, hogy ne száradjon meg a festék. Szóval van egy technológiai háttér, ami érdekes, és közben nézed és rájössz, jé, a nagypapám is pipázott, és neki is hasonló ráncai voltak. Máris belekerültél egy személyes történetbe, a kép pedig segített elindítani benned valamit.

Természetesen azt is tudni kell, hogy az a korosztály, amelyik jön a vezetésünkre, hol tart éppen, mit tudhat, és mi érdekli. Tisztelni kell, komolyan kell venni a közeget, amelyhez szólsz. Ha egy fiatal csapat jön, el szoktam mondani, hogy megértem, hogy fröccsözni a Balaton-parton eggyel élménydúsabbnak tűnhet, de épp itt vagyunk, és hátha ebben a térben is vannak ügyek, helyzetek, jelenetek, amikben magatokra ismertek és végül emlékezetes délután lesz.

Neked volt ilyen emlékezetes „találkozásod” műalkotással, ami akár még feldolgozni is segített benned dolgokat?

Sokféle munkám van, nagyon érdekesek, színesek, és néha összeérnek, ehhez elég fegyelmezettnek és összeszedettnek kell lenni. Néha nem marad elég idő feldogozni, ami épp történik, ami lehet épp nehéz vagy egy veszteség. Nemrég egy komolyzenei koncerten ültem, és magamat is meglepve egyszer csak elkezdtek folyni a könnyeim. Szóval tudom milyen erővel tud betalálni egy mű, mennyit tud segíteni, hogy magadat is jól érzékeld, lásd.

A mostani munkáidban mennyire segít az, hogy korábban tévéztél?

Rengeteget. Éppen nemrég gondolkodtam el azon, hogy szerintem nincs olyan, hogy kidobott idő, meg fölöslegesen megtett kanyar. Lehet, hogy az életed nem mindig célirányosan szerveződik, de biztos, hogy tart valamerre. És minden kis kitérő hasznos lehet később. Például amikor a Luxor-showt vezettem – mely műsornak nincsen köze a kultúrához –, mivel élő műsorról beszélünk, közjegyző által követett sorsolásról, minden pontos és feszes, és nem hibázhatsz. Ha hét másodperc egy megszólalás, az hét másodperc. De ha a rendezői pultból rámondták a fülesemre, hogy változás van, beszéld ki ezt a másfél percet, majd esetleg hirtelen szólnak, hogy mégse, zárjam le, akkor muszáj megtanulnod ezt is, fegyelmet, ami kifele könnyednek látszik. Ebben a korszakban sokat tanultam, és később nagyon jól tudtam ezt kamatoztatni az élő, kulturális műsoraimban.

Szerinted egy pódiumbeszélgetésen az alany, vagy a közönség közérzete a fontosabb?

Jó kérdés! Fontos, hogy akit kérdezel, jól érezze magát, mert ha ő fészkelődik, a közönség se fog jól szórakozni. A főszereplőt kell jó állapotban tartanod, és ha ez megvan, nagyon jó érzés, ha tudsz olyat kérdezni, ami tényleg meglepi, elgondolkodtatja.

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy hol vagyunk éppen…

Kenesén vagyunk, gyerekkorom óta jár ide a család, ebben a pillanatban huszonöten nyaralunk itt. Nagy szerencse, hogy Budapestről, abból a tempóból át tudok kerülni egy másik dimenzióba. Itt helye lesz a lassúságnak, egymásnak, nézzük a kertben a virágokat, játszunk, jókat beszélgetünk, csak úgy vagyunk. Veszprém szinte a szomszédban van: nálunk a család nagy VeszprémFest rajongó, jó előre ki szoktuk nézni, ki, kivel melyik koncertre megy el. Teljesen odavagyok Veszprémért, remélem, hogy aki ott él, meg is éli, mennyire kivételes városban lakik. Annyi mindent ad természeti szépségben, gyönyörűek a parkok, a sétányok. Akinek megadatik, talán nem látja, mit ad mentálisan, hogy van tér sétálni, zavartalanul, hosszan, hogy közben nem kell autókat kerülgetni, vagy a zajtól kiabálva mesélni egymásnak. Hogy egy babakocsit végig tudsz tolni úgy, hogy közben nem vagy életveszélyben – ez nem minden városban evidens. Ha a felsoroltakhoz hozzávesszük a fantasztikus múzeumokat, tényleg elmondhatom, ez a város maga a Kánaán. Nekem minden időben élmény Veszprém; értelmes, minőségi időt lehet eltölteni, egyszerűen jó itt lenni.

Annyi mindent csinálsz, jössz-mész, pörögsz… Ennek az életformának soha nem kellett megtanulnod az árát?

Ha valamiben nagyon benne vagy, nem érzed, hogy fárasztó, egyszerűen csinálod, és tölt is a dolog. De például, amikor abbahagytam a tévézést, kaptam a Libritől egy felkérést egy könyv megírására, ez lett a Csillagtúra. Érdekes megálló volt az életemben. Akarva-akaratlanul szembesültem vele, mennyi mindent megcsináltam már abból, amit elterveztem. Mennyi élmény, tapasztalás, találkozás már ott van bennem. Jó volt rendszerezni mindezt. És meg kellett értenem azt is, hogy ahhoz, hogy új dolgokat tudjak befogadni, néhány dolognak mennie kell belőlem, mert egy idő után már nem fér a fejedbe, a szívedbe… És pont erre jó a Balaton, a nap végén este feltehetem magamnak a kérdést: tulajdonképpen mit csináltam ma? azon kívül, hogy beszélgettünk, úsztunk, főztünk, majd mindenki lassan elaludt. Nagyon megtanultam, hogy kellenek ezek a ritmusváltások.

A családban mennyire vagy kommunikátor? Ott is beszélgetéseket vezetsz?

Ha most itt lennének a családomból, bőszen bólogatna mindenki. Szeretem, ha otthon is rendesen végigmennek a témák, előfordul, hogy rászólok valakire, hé, nem hallod, hogy most más beszél? Emellett mániám, hogy ha egy hatalmas asztalhoz ülünk, a lehető legközelebbre húzom össze a székeket, hogy mindenki halljon mindenkit, és ne három altéma fusson. Ezzel megőrjítem őket, de inkább legyen kényelmetlen, viszont most vagyunk itt egymásnak. Hasonló dolgok mozgatnak a munkáimban és a saját életemben…

Szabó Eszter | Fotó: Domján Attila, Unsplash