'Barcelonai hippi voltam, éjszaka padokon aludtam, napközben meg Csányi Sándorékat hívogattam'
Tóth Eduárd, vagy, ahogy a legtöbben ismerik: Edu, egyetemi éveit Veszprémben kezdte, mára pedig már ismert stand upos, tíz éve a Dumaszínház tagja. A stand up mellett egy másik szál is erősen áthatja mindennapjait, ez pedig az írás. Két könyve is megjelent; amikor éppen nem a színpadon áll, vagy a kisfiával van, akkor a harmadik könyvén dolgozik. Egy rendkívül szellemes, jókedélyű, életvidám emberrel találkoztunk a Dumaszínház melletti bisztróban.

Neked ez már egyfajta törzshely?

Igen, itt szoktunk összeülni a többi humoristával, hiszen ebből a bisztróból nyílik a Dumaszínház kamaraterme, a Kompót Dumaklub.

Mennyire vált hagyománnyá, hogy – akár a színészek –, fellépés után közösen „levezettek”?

Amikor még nem „kellett” hazasietnem a családomhoz, akkor nagyobb hagyománya volt, de most már szinte mindenki családapa, én is számolom a perceket, amit a kisfiammal tölthetek. De előfordul, hogy a nézők megvárnak, akkor beülünk valahova, ezeket a kis összejöveteleket kifejezetten kedvelem. Ha egy fellépő esten négyen adunk elő, és mondjuk én kezdek, akkor még hazaérhetek a fürdetésre, a mesélésre. Mikor emberi időben végzek, rohanok, még a végén a fiam jó éjt puszijáról is lemaradok.

Mennyire jellemző, hogy másoktól „veszel át” történetet, hogy azt humorosan előadhasd?

Ez egy gyengeségem: a közös ötleteléseknél, gegeléseknél általában üres kézzel távozom, mert a nem megélt sztorikat, nem saját poénokat még mindig képtelen vagyok a műsoraimba beépíteni. Hiába mesél nekem valaki egy olyan erőset, ami még izgalmas is, egyszerűen nem tudom úgy előadni, mintha velem történt volna. Nálam egyből kihullik, ami nem saját. Ezt a nem befogadós, túlzottan önazonos területet sürgősen fejlesztenem kell, mert előbb-utóbb elfogyok. Van erre a „csak saját poénnal dolgozom”-ra egy gyors példám: Kapok egy kerékbilincset. Azért, hogy lekerüljön a bilincs, elbattyogok az automatához, amit épp lepisil egy bácsi. Mindez az Országos Rendőrfőkapitányság központi épületével szemben, harminc rendőrautótól tíz méterre történik úgy, hogy a kerékbilincset azért kaptam, mert a Teve utcai okmányirodában volt dolgom, és rossz helyre parkoltam. Az okmányirodában egy olyan dokumentumért álltam három és fél órát sorba, amit másnap kipostáztak, pedig én pont azért mentem oda az okmányirodába, mert másnap volt a határidő, és még mindig nem érkezett meg. Majd a kerékbilincs leszedésére kiérkezett közterületisek felismernek, és miközben kapják le a béklyót, hatalmasakat röhögünk, közben meg majdnem elcsap egy rendőrautó, ami azért rántja félre a kormányt, mert egy okmányirodából kilépő elégedetlen ügyfél kezében egy papírt lobogtatva rohan felénk, a közterületisekhez és hozzám magyarázni. Namármost ez velem mind megtörtént. Szó szerint így volt. De ha ezt valaki elmeséli nekem, képtelen lennék a stand up fellépéseimen használni, mert a közönség azonnal érezné, hogy ez nem is velem történt, vagy hogy ezt az egészet csak úgy kitaláltam.

Egy laikus épp azt gondolná, hogy a távolítás miatt, mások sztorijaival könnyebb lehet haknizni…

Próbáltam, nem sikerült. Azért az nagy szerencsém, hogy engem mindig megcsap a mágikus realizmus szele, velem tényleg mindig történik valami. Erre is van néhány példám… Igen! Mondok egyet gyorsan: 2003-ban Londonba költöztem. 2004 elején lejárt diákvízummal utaztam haza. Ekkortájt már az összes honfitársam hazaugrott meg visszajött mindenféle papírok nélkül, hisz majd május elsején úgyis belépünk az EU-ba…, de én megszívtam. Engem nyolc héttel a csatlakozás előtt a Stansted reptéren elkapott, majd kitoloncolt egy stréber bevándorlási hivatalnok. A csatlakozás hajnalán ott ültem az első repülőgépen, ami szállította a frissen csatlakozókat. A reptéren ismét kiszúrtak, de már nem a határőrök, hanem az angol újságírók. Én voltam a kelet-európai migráns, aki elveszi a britek munkáját. Egy órával később már a Sky News-nak adtam interjút. Több mint kétszázan szálltunk le a gépről, de pont én voltam az, akit a zsurnaliszták megrohantak.

Ez már egy tematika lehet egy estére?

Igen! De most például a kisfiam kérdéseiből is táplálkozom; ma megkérdezte tőlem, hogy a nagylányoknak milyen szaguk van, ha alszanak. Meg, hogy ki építette fel a házakat akkor, amikor még nem voltak emberek? Vagy, hogy a faleveleket ki ragasztja az utcákra? Nemrég beszélgettem a játszótéren egy anyukával, és egyre inkább azt érzem, hogy sokan azt próbálják demonstrálni, hogy ők minden problémát mindig milyen tökéletesen megoldanak: Nincs cumi, a házasságunk olyan, mint amit a nagykönyvben megírtak. Ilyenkor adódik a kérdés, hogy mi a nagy könyv? A Kámaszútra? Nem valószínű… inkább a Fogság, vagy a Bűn és bűnhődés.

Mi van, ha egy poén nem működik?

Régen ilyenkor megroppantam, ma már inkább furcsállom. Ez olyan, mint a favágás: az est alatt vágom, vágom, de nem biztos, hogy egyből kidől. Ilyenkor valahogy vissza kell hozni a közönséget, például sorrendet változtatok a poénokban. Vagy más poénokat, történeteket veszek elő a tarsolyomból. Tehát a cél, hogy kidőljön a fa, csak néha stihlfűrésszel, néha pedig húsklopfolóval verem az ezeréves tölgyet.

Egy hétköznapi beszélgetésen is neked kell lenni a vicces embernek, aki megmenti a bulit?

Inkább arra kell vigyáznom, hogy ne csak én dumáljak. Tulajdonképpen állandóan jár a szám, szeretek hülyéskedni, dumálni, van egy elég komoly közlésigényem, szereplésvágyam. Körülbelül hét éves lehettem, amikor bevágtam az Öreg néne őzikéje című mesét egy nap alatt, csak azért, hogy szerepelhessek. Ez egy tipikus figyelj rám betegség.

Betegség?

Van, amikor kóros.

Úgy tudom, az első fellépésed nem sikerült a legjobban, de Bödőcs Tibor végig támogatott téged…

Igen, nem volt egyszerű a kezdés. Túlizgultam, elhadartam, nem szólt a mikrofonom… Tibor pedig már akkor is kiemelkedett, így az én részem elhanyagolhatónak bizonyult. De már akkor ott, elsőre megfogott, hogy ez egy fejleszthető műfaj, így a második próbálkozásom már nagyságrendekkel jobban sikerült, tehát nem elvette, hanem meghozta a kedvemet. Volt egy fél év, amit stand up nélkül töltöttem, mert kint éltem Barcelonában.

Hogyan gondolsz rá vissza?

A harmadik könyvem éppen erről az időszakról fog szólni. Egy párkapcsolati válság miatt mentem ki, mert egy hatéves kapcsolatom hajótörést szenvedett. Ki akartam lépni a megszokott közegből. Itt is érdekesen alakultak a narratíváim, majd egyszer ezt is elmesélem. Aztán hazajöttem, mert megjelent a könyvem: például elvittük Kaposvárra bemutatni, gyakorlatilag eljött négy ember, nekik odaadtam ingyen, berúgtunk, aztán hazavonatoztam. Visszamentem Barcelonába, ahol egy elit telesales csapatba csöppentem: magyar topcégek vezetőit kellett elhívnom olyan eseményekre, mint például a BL-döntő. Hazánk felső tízezerének krémjét ostromoltam napi nyolc órában.

Imádsz előadni, beszélni, és emellett az írás a másik szenvedélyed. Mennyire segíti egyik a másikat?

Nagyon! Amióta kijött a második könyvem, azóta a színpadon is magabiztosabb vagyok, az írásban pedig segít az, hogy folyton történeteken agyalok. Kiegészítik egymást. Az új könyvemben előtérben lenne az elszúrtad érzés, miközben egyébként nagyon jó emberekkel voltam körülvéve, és a munka is jól ment. Egyszer, egy magányos-iszogatós estén elbóbiskoltam egy padon, és arra ébredtem, hogy egy jó erőben lévő férfi a táskámban matat. Kérdeztem tőle, hogy most el fogod venni a táskámat? Mondta, hogy hát most el. Benne volt egy notesz, amelyben a leggazdagabb magyarok mobilszámai szerepeltek. Persze megvolt máshol is, inkább csak büszkeségből másolgattam át a noteszbe. De azért érdekes volt ez a kettősség: barcelonai hippi voltam, éjszaka padokon aludtam, napközben meg Csányi Sándorékat hívogattam.

Ha az írás és a stand up kettőség anyagi oldalát nézzük, akkor mennyire szükségeltetik a kettő?

Ha csak a könyv lenne, az megélhetési szempontból bajos lenne. Biztos, hogy valamilyen irodai munkát is vállalnom kellene mellé. Így viszont nappal írok, este stand up-olok. Ha csak a Dumaszínház lenne, az már más kérdés: nem igaz, hogy biztos megélhetés lenne, de például, amikor meghívnak egy céges csapatépítőre, hogy harminc percet előadjak, az financiálisan egyenértékű azzal, mint amikor a boltokban megveszik négyszáz könyvemet. Érzékelhető a különbség. De kezdettől fogva a stand up nekem arról szólt, hogy olvasókat toborozzak a könyveimhez. Ezt egy percig sem titkoltam.

Hogyan „kell” hozzáállnod Bödőcs Tiborhoz, aki jelentősen kiemelkedik a stand up műfajában?

Az ő segítségének és támogatásának köszönhetem a stand upos, és most már az írói karrierem beindulását is. Én ezt az egyik állandó előzenekaraként azzal igyekszem meghálálni, hogy minden egyes alkalommal, amikor kilép a színpadra, be legyen gyújtva rendesen a kemence.

Hogy látod magad húsz év múlva?

Körülbelül ezt csinálnám, amit most, de örülnék addig 4-5 könyvnek. Továbbra is fellépnék, továbbra is az előttem lévő célokra koncentrálnék, hogy adott Showder klubra összegereblyézzem a poénokat. Úgy néz ki más változás is lesz: márciusban jön a második kisfiam…

Szabó Eszter | Fotó: Domján Attila