„Az égbolt is egyfajta térképnek tűnt, ott is hamar megtanultam tájékozódni”
Ha van egy családi fészek, ahol a gyerekek esténként nem feltétlenül mesét, sokkal inkább csillagokat néznek, az csakis Ladányi Tamás otthona lehet. Ladányi Tamás asztrofotográfust már egészen kiskorában foglalkoztatta az égbolt végtelen világa. Első megfigyelése még iskolás éveire datálódik: 1985-ben sikerült a Halley-üstököst észlelnie. Munkái – többek között – a National Geographic magazinjában is megjelennek, fotói mellé pedig – jó írói vénájának köszönhetően – maga írja a szövegeket. Ladányi Tamás az az asztrofotográfus, aki szó szerint hazaviszi a munkát, hiszen nem titok, hogy kertjében saját maga építette meg csillagvizsgálóját…

Mesélne arról, hogyan és miként találkozott először – úgy igazán – a csillagokkal?

Már egészen kicsiként érdekeltek a természettudományok, pontosabban a földrajz és a térképek. Hatévesen azzal szórakoztam, hogy térképeket rajzolgattam. Ma már – az internet különleges funkciói miatt – ez a fajta földrajzi gondolkodás kiveszőben van. Az első nagy találkozásom a csillagokkal az volt, amikor általános iskolában elvittek bennünket egy csillagászati bemutatóra, ahová én már vittem a magam kis csillagtérképét. Iszonyatosan megtetszett, hogy amit láttam magamnál lerajzolva, azt megnézhettem a valóságban is. Az égbolt is egyfajta térképnek tűnt, ott is hamar megtanultam tájékozódni. Amikor 1985-ben erre járt a Halley-üstökös, akkor már Balatonfűzfőn egy távcsővel figyeltem, noha csak egy halvány foltot láttam, mégis magával ragadott. Tetszett az elmélet és a valós tapasztalásnak ez a fajta összekapcsolása. Megnézhettük a Jupitert is, és a Cassiopeiát. Aztán amikor hetedikes lettem, megnyertem egy országos versenyt, ahol a csillagképek rajzolása jelentős pontszámmal hozzájárult a sikeremhez.

Honnan jött az ötlet, hogy amit az égbolton lát, azt fénykép formájában nekünk is „lehozza”?

Egy barátommal közösen kezdtünk előhívni fekete-fehér képeket, hiszen itt még analóg fotótechnikáról beszélünk. 1987-ben volt egy teljes holdfogyatkozás, az akkori kor technikájának színvonalán sikerült is rögzíteni a jelenséget. Akkoriban még máshogy működtek a dolgok: csak otthon, az előhívás pillanatában derült ki, hogy sikerült-e a kép, vagy sem. Még ma is az akkor gyűjtött tapasztalatokból táplálkozom. Nem lehetett hibázni, hiszen adott esetben csak egy tekercs filmünk volt.

Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy sok tévhittel ellentétben, a mai technika csak egy százalékot ad hozzá egy ilyen típusú munkához. Ön szerint mit takar a kilencvenkilenc százalék?

Az tény, hogy ma már egy telefon is kiváló minőségű fotókat képes készíteni, ugyanakkor azt a harmincöt év tapasztalatot és időt nem lehet kiváltani semmivel. Nem csupán természetfotókat készítek, hiszen minden képemben ott van a csillagászati reláció is. Minden képemet előre megtervezem, a kitartás tehát rendkívül fontos: hiába sikerül elméletben kitalálni egy ötletet, ha gyakorlatban közbeszólnak olyan dolgok, mint az időjárás, vagy egy plusz zavaró fényforrás. Pannonhalmára például négyszer utaztam le, mire sikerült a fotó.

Hogy néz ki a megtervezés folyamata?

Előre kiszámolom a szöget, ahová állnom kell ahhoz, hogy az adott nevezetesség és az égbolt is benne legyen. Régebben ez úgy történt, hogy fogtam egy turistatérképet, majd szögmérővel számolgattam. Ma már sok netes alkalmazás van erre. Amit tudok, megcsinálom tehát elméletben, aztán a terep majd úgyis hozza a váratlan meglepetéseket, amelyekkel nem feltétlen tudok mit kezdeni.

Érte olyan kudarc, ami kis időre eltántorította volna?

Az a helyzet, hogy nem elég az eredményt nézni, hiszen nekem fontos az élmény is. Ha az ember azt figyeli, hogy milyen csodálatos dolog kint állni az ég alatt, akkor már nincs vesztenivaló. Természetesen hab a tortán, hogyha az égbolt világát sikerül szép képi formába önteni.

Milyen volt először megérezni azt, hogy amit Ön a csillagos égen lát, azt mások is szívesen látják az Ön formába öntött képeiben?

Az ember fiatalon szeret mindent felhalmozni, mindent megtapasztalni. De ahogy elér a negyvenes éveihez, úgy felértékelődik a továbbadás élménye; hogy megosztanám másokkal is. Szerencsés voltam, már a középiskolában egy csillagászati újság rovatvezetője lettem, ráadásul a fotóim mellé én írok szöveget is, így könnyebb volt kommunikálni. Valahogy úgy éreztem, hogy csillagászati fotózásra születtem. A munkáim egyedinek bizonyultak, az ismeretátadás ösztöne pedig valahogy mindig is bennem volt.

Mennyire mondható magányos műfajnak az asztrofotózás?

Magányos, meditatív műfaj, de el kell fogadni, hogy ez egy ilyen tevékenység. Persze sokan bejelentkeznek hozzám lelkesen, hogy elkísérjenek, de amikor eljön az idő, akkor már hideg és késő van… Egyébként társasági ember vagyok, de ez ilyen. Amikor a családdal elutazunk valahova, igyekszem előre megnézni, hogy majd hová mehetek ki, amíg a család alszik. Nemrég például Londonban voltunk: napközben megnéztük, amit érdekesnek tartottunk, aztán éjjel visszametróztam a városba, és megörökítettem a holdnyugtát a Temze fölött. De említhetném a Kanári-szigeteket, azon belül is La Palma szigetét, ahol a feleségemmel egy teljes hetet töltöttünk. Csillagászati szempontból egy kultikus helyről beszélünk, így napközben az óceánparton voltunk, éjszaka pedig felautóztam a 2400 méteren lévő csillagvizsgálóba, amelyhez egy szerpentin vezet.

Mennyire veszélyes ez a munka?

Amikor az említett szigeten a vulkán kalderájáról fotóztam, ott azért volt veszély, hiszen csak egy lépés választott el a szakadéktól. Észnél kell lenni; ráadásul lefelé jövet kicsit el is tévedtem, a GPS is megzavarodott. Persze az emberben ilyenkor benne van, hogy a család felé már igenis felelősséggel tartozik, így tehát óvatos vagyok.

Öt kontinens csillagairól már jelent meg könyve. Kijelenthetjük, hogy szerencsés helyen van a Balaton-felvidéken?

Egészen különleges helyre születtem, a külföldi társaim nem érthetik, hogy mit jelent egy magyar embernek egy badacsonyi éjszaka, vagy a veszprémi tornyok felett egy bolygóegyüttállás.

Van olyan táj, ami fölött a közeljövőben szívesen megörökítené a csillagokat?

Az a helyzet, hogy ha úgy alakulna az életem, hogy soha többet nem mehetnék ki Veszprém megyéből, akkor is feltalálnám magam. Mindig van egy új perspektíva, egy új jelenség, új ötlet. A tárház végtelen, ráadásul ki lehet találni változatos dolgokat. Rengeteg helyre eljutottam már, de azért a sarki fények megörökítése Norvégiából vagy Izlandról, az nagyon vonz. Emellett pedig rendkívül érdekes a déli félteke is, ahonnan a Tejútnak egy teljesen új területe látszik. Olyan csillagképek tűnnek fel, amelyeket mi nem láthatunk. Amikor meghívtak egy kiállításra Ausztráliába, azért belekóstolhattam a déli félteke csillagaiba. A déli Tejút gazdagsága és az északi fény tehát szerepel a tervek között. Remélem, megadja majd a sors.

Szabó Eszter / Fotó: Domján Attila